Simó György
Azt akarom tudni, így akarta-e.
Amikor ma kilencvenévesen, egyedül besétált a Balatonba, vajon a végtelenbe indult, vagy csak szimplán túlbecsülte a saját, és alá a tó erejét?
Elmérte volna a távolságot, vagy az utolsó útjára úszott?
Véletlen volt, vagy egy bátor, radikális és öregen is fiatal asszony méltósággal választott utolsó útja az életből?
Simó György
Talán, talántalán, ha újjászületnék, akkor olyan figura akartam volna lenni egyszer, mint amilyen ő volt. Azóta bujkál bennem ez a talán talány, amióta csak az apám elküldött hozzá, a Főiskola docenséhez, hogy ugyan beszélgessek már vele, mielőtt tényleg nekifutok a szinházrendezői felvételinek. Talán tudta, hogy, mennyire felkészületlen vagyok, talán látta, hogy az egész csak egy tanácstalan, félig kész ember, történetesen a fia kényszeres kifele evickélése az apja árnyékából – hisz mégse mehetek filmrendezőnek, ha egyszer a faterom is az, mást meg sajnos elképzelni se tudnék….
Simó György
Egy volt belőle, és most már majd annyi se lesz.
Olyanoknak, akinek a magyar film és a magyar kapitalizmus van-ja, volt-ja és lesze igazán fontos (és én olyan vagyok), Andy Vajna András nem volt kikerülhető ember.
A halála sem az.
Ebben a dühös, antikapitalista országban az ő történetét is az iskolákban kellene mutogatni, ahogy az összes többi sikeres vállalkozóét is, Andy Grove-tól Soros Györgyig, tucatjával.
Hogy melegedjenek bele az emberek.
Mesélni kéne a Fiumei Kávébehozatali Társaság cégvezetőjéről, a Weidmannak született Vajna Györgyről, aki nem tudom hogyan keveredett abba a helyzetbe, hogy a németek által megszállt Magyarországon, 1944 augusztus elsején kezébe vette akkor született András fiát. Aznap tört ki a varsói felkelés, és aznap derült ki, hogy egy, a nácik és a szovjetek közé szorult népnek soha nincs miben reménykednie.
Ki tudja, talán ez is benne volt, hogy 12 évvel később a Vajnák elhagyták ezt az országot, Vajna András egyedül, a Vöröskereszttel, a szüők meg ki tudja hogyan, és miért nem vele.