A Jó, a Rossz és egy csúf ügy
Ferber Katalin >Nincs kakofónia. Egységes hangok, pontosabban vélemények zúdulnak. Van a JÓ hatalom és a GONOSZ hatalom. Természetesen az Amerikai
Címke: Ferber Katalin
Baszjad Izüt-gondolatok
Bojár Iván András lelkesedik: Hát én ezt imádom! Ha lenne magyar Fellini, mitikus hősfilmet forgathatna a maga önironikus, blaszfémikus modorában
Egyszerű történet
Ferber Katalin
Meghívtak egy bulira, örömmel mentem, végre nem a nyelviskola, nem a tudomány, nem a bevándorlási hivatal..
Pamela mutatta be Monikát, akinek szépsége lenyűgözött. Sudár, gyönyörű nálam fiatalabb nő, svájci, így aztán soknyelvű, öltözködése, sminkje kitűnő ízlésről tanúskodik, egyszóval minden férfi szeme megakadt rajta.
S ott állt mellette Ken, a férje, akinél megynyerőbb külsejű férfit addig nem láttam Japánban. Szép pár, súgom Pamelának, válasz helyett nevet, Monika új még Japánban, nemrég költöztek New Yorkból Tokióba, mert Ken ragaszkodott ahhoz hogy itt éljenek. továbbt
Olvasnivaló: Tesók
Ferber Katalin
Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt.
Önfeledten nevetnek, látszik, hogy nem parancsszóra. Ez a dolga minden gyereknek, ha vannak szüleik, ha a szülőknek van idejük a gyerekeikre, ha van mit enni, s ha van hol aludni. Ezek a gyerekek (még) nem ismerik a nélkülözést, de az önmérsékletre már tanítják őket a felnőttek. Az kötelesség. Akárcsak a fegyelem. A kisfiú már majdnem úgy ül, ahogy férfiként megengedett. A kislánynak még szabad előrenyújtott lábacskákkal üldögélnie, később jön csak a kötelező térden, sarokra ülés.
Kóma (részlet)
Ferber Katalin
Arra riadt, hogy megint felemelik a hordággyal együtt és egy parkon át beviszik egy épületbe. Katit nem látta sehol. Ettől megrémült. Meg akart valakit kérdezni, nem látta-e a lányát, de megint megnémult.
Iszonyú forróság öntötte el, kiszáradt, vizet akart kérni, de erre is képtelen volt.
Hirtelen kinyitotta a szemét, látta hogy már egy ágyban van és rajta kívül nincs senki a szobában. Ettől megnyugodott és megpróbált valami nagyon szépre gondolni.
Álomén (részlet)
Ferber Katalin
Matematika óra van, nem szeretem, ritkán értem, de igyekszem, nem lehetek rossz tanuló mert akkor senki nem áll szóba velem az osztályban, pedig nagyon szeretném ha lennének barátnőim, figyelek a matematika tanárra, de megint nem értek semmit, kopognak, Marika néni abbahagyja a magyarázatot, bejön egy rendőr, őt nem láttam amikor bevittek a rendőrkapitányságra, a rendőr Marika néni fülébe súg valamit, az osztály feléled, többen izgatottan sutyorognak a padtársukkal, Ferber, mondja Marika néni hangosan, a rendőr elvtárssal kell menned, visszajöhetek, kérdem zavartan, vidd csak magaddal a táskádat, nem biztos hogy visszaérsz az utolsó óra végéig,…
Kávés csésze
Ferber Katalin
Olyan lendülettel jön elém, mintha velem egykorú lenne. Nem ölel át, csak mosolyog, de ebben a mosolyban percekig tartó ölelés van. A cicája a lábamhoz dörgöli az orrát, aztán hozzám simul. Dorombol, s ettől a gazdája meglepődik, mert Juki, mondja nekem nevetve, nagyon barátságtalan, sok vendégemet riasztotta már el innen.
Teával vár, de nem akármilyennel, az egyik legfinomabbal, csak egyetlen szót suttog egy, a nagyszoba ajtajánál álló hölgynek, s az meghajol, majd azonnal hozza a teát. Tudatlan vagyok, mert még csak néhány éve élek Tokióban, meg sem merem kérdezni, ki az ajtóban álló hölgy. A cica az ölembe ugrik, én kissé remegő kézzel simogatom, zavarban vagyok, de ezt megérzi a vendéglátóm, édességgel kínál, a japán zöld tea sokkal jobb ezzel, mondja, én pedig többször megköszönök mindent, holott már nem is tudom mit is köszönök.
Tanulom az ő nyelvét, a japánt, büszkén mutatom neki az új elektronikus szótáramat,
A 69. Berlinaléról Berlinből
Ferber Katalin (Berlin)
Az idei fesztivál sok tekintetben fontos változásokat ígért, s ezeket hála Dieter Kosslick fesztiváligazgatónak, valamint kollégáinak, meg is valósította. Kosslick, aki tizennyolc éven át volt a Berlinale igazgatója ebben az évben utoljára vezette és írányította több mint ezer kollégájával Európa egyik legnagyobb nemzetközi filmfesztiválját. Utódai, az olasz Carlo Chatrian, aki Lokarnóból költözik Berlinbe és a fesztivál művészeti igazgatója és a holland Mariette Rissenbek, aki az üzleti ügyek vezetője lesznek. (Jövőre lesz egyébként a Berlinale hetven éves, épp annyi, mint a most leköszönt Dieter Kosslick.) Kosslick jelmondata az idei fesztiválon a “Minden személyes egyúttal politikai” volt, s filmek sokasága bizonyította, hogy egyetlen ember döntése lehet nagyon is politikai, mint az idén az Arany Medve nagydíjat kapó Szinonimák című film (rendezője az izraeli Naval Lapid). A film főhőse véglegesen elhagyja hazáját Izraelt és Párizsban próbál új identitást találni. teremteni.
Mesterem: A tanszékvezető
Ferber Katalin Volt hajdanán egy politikai gazdaságtan tanszék. Minden egyetemen volt, még az ELTE Jogi Karán is. Esti egyetemre jártam,
Tokio, Koganei városrész
Ferber Katalin
Jelentése, csöppnyi föld, mely pénzt fial. Bár rövid ideig másutt is laktam, de mindig visszatértem ide. Kollégáim némelyike elismerően bólogatott, ha megtudta, hol lakom, hiszen e városrészben sok a zöld, mondták mosolyogva. Viszonylag közel, azaz másfél kilométerre az állomástól találtuk meg a fából épült, kissé korhadt, de családi házat, ahol egy évtizedig laktunk. Az utcánknak neve sem volt, ahogy a többinek sem, csak számozott házsorok.
Épp a sarkon állt a házunk, velünk szemben egy buddhista szentély, ugyan a kertje szokatlanul kicsi volt, mégis sokan betértek oda. Csak üldögélni, egy picit megnyugodni, aztán továbbmenni dolgozni.
Hiányállam Európa (majdnem) közepén
Ferber Katalin
Néhány napja Rónai Egon a Húzós című műsorában Forgács Józseffel, egy 1969 óta Ausztráliában élő szociálpszichológussal beszélgetett. Felesleges összefoglalni, mennyi mindent mondott Forgács a hazai viszonyokról, a politikai életről, a társadalom jelenlegi állapotáról, mert akinek kedve és ideje van úgyis megnézi ezt a manapság már igen ritka magas színvonalú beszélgetést.
Hallgattam és néztem derűs arcát, nyugodt és kiegyensúlyozott válaszait, metszően okos meglátásait.
Látszólag nem mondott semmi olyat, amit mi ne tudnánk, ne tudtunk volna eddig. Valójában azonban csak újat mondott. Ő ugyanis, bár rendszeresen hazajár, kellő távolságból látja a hazai állapotokat, azok változásait, vagy éppen zárványosodását.
Boldogulás emigrációban
Ferber Katalin
Negyedszázada emigráltam. Igen, akkor, amikor már “euforikus” örömmel mehettünk szabadon nyugatra. No persze nem a magyar állam segedelmével. Csak úgy, “szabad” elhatározásból. 1993 március 15-én mentem el, s a dátumot készakarva választottam. Ezt a napot (akkor) még nem sikerült eltorzítani, s én úgy mentem el, hogy tudtam, magyar állampolgárként nem Magyarországon fogok többé élni. Egyetlen barátom kísért ki a repülőtérre, de ő sem tudta, hogy nem akarok többé valamire várni, ami majd jobb elviselhetőbb lesz, hiszen évtizedek óta mindig vártam, “sorok között olvasva” vagy épp spekulálva.