Posted by Simó György
Talán, talántalán, ha újjászületnék, akkor olyan figura akartam volna lenni egyszer, mint amilyen ő volt. Azóta bujkál bennem ez a talán talány, amióta csak az apám elküldött hozzá, a Főiskola docenséhez, hogy ugyan beszélgessek már vele, mielőtt tényleg nekifutok a szinházrendezői felvételinek. Talán tudta, hogy, mennyire felkészületlen vagyok, talán látta, hogy az egész csak egy tanácstalan, félig kész ember, történetesen a fia kényszeres kifele evickélése az apja árnyékából – hisz mégse mehetek filmrendezőnek, ha egyszer a faterom is az, mást meg sajnos elképzelni se tudnék. Talán csak segíteni akart őszintén, nem tudhatom ma már. Csak arra emlékszem, hogy Ungvári irodájában láttam először olyan embert, férfit, hogy egészen pontos legyek, aki egyszerre és kétség nélkül volt magabiztos és mégis irodalmár. A nők és a műveltség, az élettel teli, világi világ és a komor dráma , a történelem és a modern úgy volt jelen ebben az emberben, mintha ez lenne a világ természetes állapota.
A nyolcvanas évek Magyarországán egy jól öltözött, sármos és rettenetesen művelt bölcsészember minden volt, csak nem természetes.
Tisztára a Nyugat volt, és én apróra mentem össze abban irodában.
Ungvári Tamás világlátott, mindent tudónak tűnő budapesti zsidó volt aki úgy látszott, nem tanult meg félni. Nem tartott a náciktól, akik ott ugattak a sarkában ’45-ben, és a a szoft, szürke kádári titkosszolgáktól sem, akik a siófoki kikötő ötcentis vizébe öngyilkolták Elbert Jánost, az édes unokatestvérét. Nem félt a tudás nyomasztó végtelenségétől és fittyet hányni látszott a nők mágneses, vibráló, vonzó idegenségének is. Egy olyan pali, aki tizenhárom évig él együtt Psota Irénnel, nagyon bátor alak, sokat kell tudjon az asszonyokról.
Az látszott róla akkor, és azóta is, hogy az utolsó percig kidolgozni, kiélvezni és megérteni akarta az élet történéseit. Ezt a monstre ambíciót (mert életnek egyszerre hívta a saját és a mások életét is) elégítette ki egy dandy tenyérbe mászó könnyedségével. MIndenre volt válasza, azt se bánta, ha csak félig igaz. Nem ez volt a lényeg.
Író és olvasó találkozása, földiekkel játszó, és most már égi tünemény. Az ilyen ember mindig búval bélelt, elkenődött űrt hagy maga után, pedig ez a legkevésbé sem következik abból, ahogyan és amiért élt.
Lehet nem is nekem kell újjászületnem helyette: kifaggatja majd a túlvilági járat kapitányát, és ha nem tetszik neki, amit hall, simán hazadumálja magát, még mielőtt odaérnek annak a másik, kitudja világnak a kapujához.
Ezt írta Elbertről:
” Nekem erős, fekete apám volt, nagy szivarokat szívott, az én otthonom az ő rókaprém-galléros bundája volt, amelybe, ahányszor legyűrt a szorongás, bebújtam, s a naftalinos szekrényben imádkoztam, hogy én is nagy és erős legyek. Jancsiéknak nem volt bundája, még apja se volt, szegénynek. Ott volt viszont a temérdek nagy esze. A nyelvérzéke. Én ilyet sohasem láttam s azóta se. Ültünk mi is napestig, mint Zelma a rózsaszín pongyolában, csak mi a szabászasztalnál, amelynek végén anyám varrta a ruhákat. Ott tanultunk mi, ha lehetett, például nyelveket. Velem szemben ült a Jancsi. Amíg én a finn nyelvtannal bajlódtam, addig ő néhány hét alatt megtanult svédül. Amíg én a héberrel (mindmáig), ő már hollandul beszélt”….”Továbbá nem hiszek a véletlenekben. Tíz nappal az apa halálára a fia is vízbe fulladt. Esztendőre rá a felesége levetette magát abból a házból, ahol mi Pest háborújának másnapján vackot vetettünk.
Az előkerült irat megmenti az emlékét. Beszervezték, mert árva volt, gyáva volt, hülye volt. Beszervezhették, mert a Feri bácsit kettétépte a bomba. De a beszervezésére négy esztendővel „Firkász”, ez volt az álneve, bejelenti, hogy megtagadja az együttműködést. Hányan tették ezt kisgyerekkel és családdal?
Ez az én öcsém, a mindenekelőtt gyáva, a mindenekfelett hős. Gyarló, édes, okos ember, a Weisz Salamon cipész és foltozóvarga református unokája.”
Kép: Psota Irén és Ungvári Tamás esküvője, tanú: Gobbi Hilda