Elment egy ismerős

Posted by
>Lizzie, Lillibeth, a kis Erzsébet, Őfelsége, a kvínelizabet, a zangolkirálynő – ma majdnem mindenkinek elment egy jó ismerőse. Queen Elizabeth 96 év alatt addig szolgálta a trónt, Angliát, az utolsó világraszóló európai királyi ház legendáját, addig maradt hű királynővé faragott önmagához, hogy a végére a fél világ fogadta el közeli hozzátartozójául.
Aki olyan húsból és vérből van, hogy már nem látta az utolsó, a huszadik századot, az is megbillent ma egy pillanatra , amikor meghallotta, hogy elment a Queen a Netflixről.
Pedig tudhattuk, hogy jön ez a pillanat.
A legtöbben mégis azt reméltük valahogy nem kell majd róla tudomást venni. Talán meg lehet úszni, a megszeretett dolgok tarthatnának egyszer örökké, és ami utána jön majd, azt nem is igazán akarjuk látni.
Ez az apró aranyból és emberből faragott baba még a legmegveszekedettebb taplókat és anarchistákat is arra késztette, hogy egy pillanatra belegondoljanak, mit jelent az, hogy egy ország, egy közösség vezetőjének, de legalábbis szimbólumának lenni nemcsak a hatalom gyakorlását, erőt, önzést, akarást jelentheti, hanem generációkon és aktualitásokon átívelő szolgálat is lehet. Így aztán a punkoktól Trumpig, Ceausescutól és Kádártóll Reaganig, a feministáktól a pápáig mindenki hajlandó volt egyet pukkedlizni előtte és a történelem előtt.
“Nem vezethetem csatába Önöket, nem alkothatok törvényeket és nem szolgáltathatok igazságot. De tehetek valami mást. A szívemet és az elkötelezettségemet adhatom ezeknek az öreg szigeteknek , és minden embernek a nemzeteink közösségében.”
Talán nem véletlen, hogy az angol kifejezés, a larger-than-life nincs meg rendesen magyarul. A “csatornán túl” a legendává lett embereket értik alatta, mi meg leginkább semmit, mert a mi legendáink ritkán élnek teljes és kerek életet, és ha mégis, hirtelen rájövünk, hogy már nem is a mi legendáink. A briteknek viszont sok önmagán túlnőtt legendája van, használják, kezelik és élvezik őket.
Ez a nő azért mindenkin túltett. Hosszabban élt, hosszabban uralkodott és többet látott, fegyelmezettebb és erősebb volt, mint a legtöbb ember és celeb, akit ismerni vélünk. Tízéves kora óta élte trónörökösként és királynőként rendkívüli és meghatalmazott életét, fogolyként és uralkodóként a nyilvánosság és az angol királyi család márkájának börtönében. 74 éve figyelik, elemzik, csámcsogják minden szavát és mozdulatát, a lényegtelentől a lényegesig, az orrpiszkálástól, a véletlenül fellebbent szoknyától kezdve a kiskalapokon, selyemsálakon át tizenöt miniszterelnök beiktatásáig, a királynőként bukásra ítélt anyaságig, Lady Diana haláláig. Folytathatnám, de soha nem lenne vége.
Rakd össze a saját Erzsébetedet.
A puszta léte jelentette a történelem, legalábbis a modern brit birodalom, azaz a legújabb kor történelmének tényét százmilliók számára. Teltek az évek, teltek a lapok, közben kislányból bombázóvá, celebbé, majd asszonnyá és ikonikus nagymamává, végül márquezi értelemben vett, örökké élő mágikus valósággá vált, korosodott, érett, alakult a szemünk előtt.
Nem tudom melyik a jó ige, mert nem tudom, mennyi volt ebből az életből ő, mennyi a szerep, a termék, mennyi a kötelesség, mennyi a szenvedély, mennyi az ember, a nő, az anya, és mennyi az intézmény és a szabályok.
Mostantól ez mIndegy is Már régen nem fog rajta a szógolyó, és mától még kevésbé fog. Ma elköszönünk tőle és vele a hosszú huszadik századtól is.
Én – és ahogy látom, a fél világ – leginkább egy hétköznapi és minden merevsége ellenére is normális, átélhető, szerethető, gúnyolható és kifigurázható, mindnyájunkat kiszolgáló, a személyes drámáját vasfegyelemmel kihordó, különleges, a hatalom helyett kötelességgel elkényeztetett, nagyszerű és egyedi közasszony, a világnyi falu Erzsébet nénijének írok búcsúposztot. Az emberiség nem lesz mától más, csak éppen megint egy picit jobban látszik, hogy változik.
Holnaptól Lillibeth a mesék hőse lesz, nekünk meg marad a kérdés, hogy egy megint hangosan vajúdó, erőszakos és királynők nélküli világban kibe is lássuk bele a kedvünket, a kétségeinket és a reményeinket.