Illyés Károly
Vasárnapi melléklet szombaton, mer’ holnap magamon kívül leszek (már megint).
Néhány éve nyilvánvalóvá vált, baj van egyáltalán nem kék, mégsem szép szememmel. Szürke, zöld, talán még piros hályog is akadályozhatja a jó (ki)látást – feltételeztem a legrosszabbat. Felkerestem egy jó hírű magán klinika főorvosát.
– Műteni kell! – közölte a verdiktet a vizsgálatok után.
Illyés Károly
Férfivá serdülésem első időszakában először meglepetten, majd kíváncsian szemléltem, ahogy a lányok a tusolás vagy fürdés után kapásból felvették az imádni való intim ruhadarabkát, a bugyit. Végül a kíváncsiság győzött.
– Drágám, miért vesződsz vele, hiszen tisztálkodás után repülőstarttal ugrunk fejest az ágyikóba. Mi az ördögért veszed fel azt a falatkát?
– Charlie, azért vesszük fel a bugyikát, hogy levehessétek!
Ezek a nők!
Illyés Károly történeteiből
Szótlanul állunk a vonat ablakában, mereven nézzük a hajnali párába burkolózó hegyeket. Álmosak vagyunk, 20 órája nem aludtunk, mégsem térünk nyugovóra. Azt a fenséges látványt, ami szemünk elé tárul, a fagyos köd, a pára sem csúfíthatja el. A déli Kárpátok félelmetesen szép, vad tájain felejtjük tekintetünket. Néhány perce hagyta el a vonat Brassót, ezért virrasztunk vállvetve. Látószervünket erőltetve nézünk kifelé, nehogy elszalasszuk a pillanatot.
– Ott van, már látom! – kiáltja Bruce Lee és jobbra mutat…
. Az aluljáró egyik sarkában egy fiatal világtalan srác, és egy nem fiatal, de szintén világtalan hölgy ül, az adakozók forintjaira várva. Ott vannak a farkasordító hidegben, és az agyforraló melegben. Gyanítom, létfenntartásuk egyetlen módja a kéregetés. Nem én vagyok az egyetlen, mindig akad társ, aki megszánja néhány forinttal a szánandókat. Nem csak forinttal. Az aluljáróban üzemelő Fornetti alkalmazottja, egy fehér köpenyes úr szintén a menetrend megszállottja lehet, mert másodpercnyi pontossággal letesz a világtalanok elé egy papírtálcát…