Kell nekünk József Attila?

Asperján György
Már abban sem vagyok biztos, hogy szükség van még itt József Attilára. Sok tekintetben nem illik bele a képbe: proli gyerek volt, lelences, ferencvárosi nyomorgó, élete végéig kegyelemkenyéren élő, a költészet bolondja, vagyis hasznos munkát nem végző, úri lányok bugyija után ácsingozó, ideggyenge, s végül öngyilkos. Kinek kell ő? Mit lehet róla elmondani és tanítani? Hogy nyomorgott? Nem trendi. Házalt a könyveivel? Megalázkodó senki. Írt jó verseket is? De miről? A szabadság már megvalósult, ugye, nem kell feleslegesen ácsingózni utána, és aki mégis megteszi, annak a szar is izetlen, és nem is tudni, hogy tulajdonképpen mira gondol a szabadság ürügyén. Akinek itt helye van, az érzi a szabadságot, s nem óhajtja, főként nem követeli. Szóval az ágrólszakadt poéta egyben naplopó is. Egy konszolodált világban csak a hajléktalanság státusára pályázhat. A hajléktalanok pedig fekélyt jelentenek ennek a tiszta lelkű nemzetnek a testén és a lelkén. Nézze csak kényelmesen a Dunát ott a Parlament közelében, és örüljön, ha süt rá a nap. Sose volt hazája, nem véletlen, hogy a komcsikhoz dörgölődött. Elengedjük, gondoljon csak nyugodtan a mosónő jó édes anyukájára. Halhatatlanság? Ugyan! Ahhoz érdem is kell. Bocsássunk meg azoknak, akik hóbortosan még mindig ezt a skizofrén senkiházit ajnározzák.

Fehér volt és európai

Bródy János írta ma a Facebookra: “Amikor 1937-ben József Attila azt írta Thomas Mannról, hogy fehérek közt egy európai, nem arra gondolt, hogy Thomas Mann esetleg nem fehér, és arra sem, hogy a többi fehérek netán nem Európában élnének. A költő azt üzente, hogy a fehérek között Thomas Mann az, aki európai módon gondolkozik és viselkedik.”

%d