Virsli, sör, vörös zászló

Bihari Tamás
>Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse! Hát erre igazán nem
lehetett panaszom a ’60-as évek közepe táján. Igaz, énekszó és dal
helyett a kora reggeli, úgyszólván a hajnali órákban rezesbanda vonult el
Bocskai úti lakásunk ablaka alatt. Jó volt arra ébredni, hogy aznap nem
kell suliba menni. Na nem kellett volna sokat utazgatnom, mert srévizavé
szemben volt velünk az út túloldalán az iskolám.
Mikor álmosan kibotorkáltam az erkélyre láthattam, a rádió nem
hazudott, a város, legalábbis az utcánk, „zászló díszbe öltözött”! Főleg
vörösbe. Évtizedekkel később jutott eszembe, vajon mi lett azzal a
rengeteg vörös vászonnal, selyemmel? Ha ’90-ben valakinek eszébe
jutott volna nagy tételben megvenni a készletet, csak a fanyélből egész
jó üzletet lehetett volna csinálni. Sajnos, ez már csak most jutott
eszembe.
Nekem szerencsém volt, sosem kellett felvonulnom Sztálin egykori
szobortalapzata előtt.
Mi a srácokkal többnyire május elsejét a Diószegi utcai játszótéren
ünnepeltük. Nem állítom, hogy a nemzetközi munkásmozgalom
legnagyobb ünnepéről folytattunk volna mélyen szántó elemző vitákat,
viszont ez semmit nem vont le az ünnepnapi snúrozás, kopkázás
öröméből. Este belekukkantottam a tv-híradó tudósításába. Esetleg, ha
május elsején nem akadt más program, akkor amíg meg nem untam, ez
elég gyorsan bekövetkezett, néztem a Felvonulási térről adott
közvetítést. Láttam, ahogy a tribünről Kádár elvtárs – őt annyiszor láttam
a képernyőn, hogy megismertem, meg a többi elvtárs integet a
tömegnek. Egy kicsit már 12-13 évesen is röhejesnek találtam a
hangszóróból bömbölő jelszavakat, meg a „Köszöntjük a Csepeli Vasmű
dolgozóit!” típusú szövegeket, de, gondoltam, biztosan jólesik a
dolgozóknak, hogy az ország vezetői így örülnek nekik és még köszöntik
is őket. Azon meg kifejezetten jót röhögtem, amikor a mama azt mesélte,
hogy az ’50-es években, a külföldi nagykövetségeken, ahol az ő
megfogalmazása szerint sok helyen suszterek meg effélék voltak a
nagykövetek, a „diplomaták” május elsején a követségen a legnagyobb
helyiségben vonultak körbe-körbe. Persze vagy igaz volt vagy nem, de a
mai helyzetet tekintve, ha nem is suszterek de hasonló „diplomáciai”
képzettségű emberek szép számmal találhatók a magyar követségeken.
Bár talán május elsején nem vonulnak föl a követség összes termeiben,
vagy nem a munkásmozgalom ünnepén teszik ezt.
Hogy a Tanú felejthetetlen jelenetéből idézzek, akkor még nem tudtam,
hogy a felvonulók jelentős része nem egészen önként, dalolva ment
táblát cipelni, zászlót lengetni. Nyilván sokan voltak köztük naivak és
naivák is, de arányokat utólag sem mernék tippelni.
Azt viszont már fotósként tapasztaltam felvonulási riportjaimon, hogy a
résztvevők között igenis népszerű az ingyen sör, a pár virsli a szelet
kenyérrel. Letagadhatnám, de nem teszem. Bizony itt-ott hagytam
magam lekorrumpálni egy-egy korsó sörrel. Tudtam, hogy ha a folyékony
kenyér utat kér magának, a közelben ott a Kéményseprő vendéglő, vagy
a Liget étterem mellékhelyisége. Erre odafigyeltem, mert már mögöttem
volt néhány rettenetes élmény, amikor a 7-es buszon összeszorított
térdekkel és fogakkal imádkoztam, hogy időben bezuhanhassak a
meghitt otthoni fajanszhoz.
Azért a hitelesség kedvéért el kell mondanom, hogy sok családnak,
kollégáknak, ez az ünnep, minden évben megadta az együttlét örömét. A
közös séta, a perec, lufi és a filléres giccsek és fél nap alatt széteső
műanyag játékok a gyerekeknek, a munkatársaknak a közös sörözés,
egy fajta összetartozás érzést nyújtott. Még akkor is, ha ez gyakran
hamis volt. A televíziós közvetítésbe körkapcsolással a vidéket is
bevonták.
Ági Nyíregyházáról került a fővárosba egy óbudai általános iskolába
magyar-történelem szakos tanárnak. Ő mesélte, hogy milyen apró
trükkökkel készült a május elsejei tv-közvetítés egyik „demokratikus”
műsora, az Önök kérték szülővárosában. Egy alkalommal az ünnepi
felvonuláson Ági édesapjához-későbbi apósomhoz- odalépett a Magyar
Televízió körzeti stúdiójának riportere, természetesen előzetes
egyeztetés alapján rövid interjút készített, majd felajánlotta, hogy
választhat egy népszerű zeneszámot. Ő lelkesen egyik kedvenc
zeneművét, Rossinitől A tolvaj szarka -nyitányát kérte. Ekkor a riporter,
persze még műsoron kívül, közölte vele, hogy az nem úgy van, mert
csak arról a listáról választhat, amit a központtól kaptak. Hát választott!
Ági viszont még negyven év után is lidérces álmaiban idézi föl az egyik
május elsejét. Már a fővárosban, pályája kezdetén az a megtiszteltetés
érte iskolájukat, hogy köszönthették a tribünön álló elvtársakat. Az volt a
feladat, hogy a gyerekek és a pedagógusok adott jelre „lelkesen”
rohanjanak át a felvonulási téren a tribünhöz és egy-egy szál virággal
integessenek a fontos embereknek.
Végül mégsem kerülhettem el a sorsomat. Az egyik legnagyobb
példányszámú üzemi lap kicsiny szerkesztőségével tettük tiszteletünket
a Felvonulási téren. Akkor hároméves kislányommal a nyakamban
bandukoltam kollégáimmal, hogy elvonuljunk pártunk és kormányunk
vezetői előtt.
Azóta is gyötör a lelkiismeret-furdalás, bár ebben az ügyben ártatlan
vagyok. Mindez akkor történt, amikor a Lehel piacon a kofák 1 forintért
kínálták a primőr salátát, de még ingyen sem kellett senkinek 1986
tavaszán.