Posted by >Bodansky György
>Azzal a váratlan és meglepő észrevétellel jövök, hogy nem jó
megöregedni. Nem mondom, bizonyára volt már rá példa, hogy írt vagy
mondott valaki valami hasonlót, de most nem arra gondolok, hogy az
embernek mindig fáj valahol valamije, és ami hajdan egy könnyed
mozdulat volt, azt ma kész torna-mutatvány, nem.
Most épp arra gondolok, hogy aki látta futballozni Puskást, Bozsikot,
Hidegkútit, Kocsist és társaikat, annak hiába kapott aranylabdát Albert
Flóri, akárhogy akart is lelkesedni Bene Feriért, Farkasért, Fenyvesi
doktorért, csak mindig azt dörmögte maga elé: ez már mégsem az, ami
valaha volt. És persze, akinek nem jutott az aranycsapatból (valójában:
ezüst!), hanem az utóbbiakon nőtt fel, annak ugyan táncolhatott Törő,
Fazekas, vagy Nyilasi Tibi, csak fáradtan legyinteni tudott, hol van az a
nyár, hol a régi szerelem.
Emlékszem, fiatal koromban néha megkérdeztem apámat, aki sokat járt
el esténként otthonról, főleg operába, hangversenyre, hogy miért nem
nézi meg színházban az új nemzedék nagy klasszikus előadásait. Erre
mindig azt válaszolta: – Nézd, fiam, én láttam Hamletet Gábor Miklóssal,
Othellót Bessenyeivel, Leart Bástival, Marat halálát Kálmán Györggyel,
Rómeó és Júliát Latinovits-Ruttkaival, most akkor miért mennék el
megnézni ezeket a darabokat kispistával a főszerepben.
Nahát, ezektől a fárasztó öreges szövegektől teljesen kiborultam. A
világ végére, de akár Debrecenbe is elautóztunk, amikor megtudtuk,
hogy ott lesz az Ascher Tamás rendezte kaposvári Ördögök utolsó
előadása. Ment az egész Fiatal Művészek Klubja, ott tolongtunk egymás
hegyén-hátán, és nem kellett csalódnunk. És jött Ács Jani, és volt Paál
Isti Szolnokon, volt hová menni, volt mit nézni. Mit nézni, csodálni,
lelkesedni, tüntetni – hiszen Ascher Állami áruházának vígszínházi
vendégjátékán igazi tüntetés volt, rendőrökkel, oszlatással, bunyóval, és
a végén persze tizenöt perces álló vastapssal, hurrázással.
És a java még csak ezután jött. Az igazi aranykor, a mi generációnk
színházi aranykora, a nyolcvanas évek budapesti Katona József
színháza volt. Ascher, Székely, Zsámbéki, Gothár, és a színészcsodák:
Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, Básti Juli, Bodnár Erika, Udvaros Dorottya,
Szirtes Ági, Major Tamás, Gellei Kornél, Horváth József, Vajda László,
Sinkó László, Balkay Géza, Bán János, Gáspár Sándor, Hollósy Frigyes,
Szacsvay László, és még sokan mások, hajjaj!
Ennek idestova negyven esztendeje. A legfiatalabbak, akik jelen lehettek
színházi életünknek ebben a varázslatos korszakában, hamarosan
hatvan évesek lesznek. Nagymamák és nagypapák, akik értetlen
unokáiknak igyekeznek elmagyarázni, miért is járnak olyan keveset
mostanában színházba.
De miről is jutott eszembe mindez? Hát persze, hogy elmentem
egyetemista fiammal megnézni egy frissen végzett ifjú rendező
munkáját, egy nagy klasszikus mű előadását a főváros még mindig
favorit művész-színházába. Hát persze, hogy abban reménykedik
ilyenkor a magamfajta sokat látott vén csont, hogy nagy ambíciókkal,
idevágó erős koncepcióval találkozik majd, ami megmutatja, miért pont
most, miért pont itt, miért pont ezt – és ami szakmai szempontból nem
kevésbé fontos – miért pont ezzel a színészgárdával került sor erre a
fiatal rendezőkre nem éppen jellemző darabválasztásra.
Az előadás végén természetesen megkérdezem a fiamat, hogy tetszett.
Hm, hm, nem is volt rossz, egy kicsit persze, hm, és jobb lett volna, ha
kissé hm, de egészében véve azért mégiscsak. Nem rossz.
Szentatyám! Na, jó, ő már elment. De akkor is! Persze, nem lehet örökké
aranykor, hiszen akkor mi különböztetné meg azt a többitől, de ha körül
nézünk, minden azt kiáltja, hogy színháznak, filmnek, ezeknek a
nagyhatású közösségi műfajoknak itt dolga van ma is. Nem kevesebb,
mint negyven éve.
De nem szeretném öreges fecsegésemmel hosszan untatni a kedves
olvasókat, akik megtisztelnek kitüntető figyelmükkel, ezért két rövid, ám
alapvető jelentőségű megjegyzéssel zárnám soraimat.
Nagy vagy jelentős színész az, akinek titka van. Aki kiszámíthatatlan.
Akiről játék közben sohasem tudhatjuk, hogy a következő pillanatban
ütni fog, vagy simogatni. Az elit budapesti művész színház jelenlegi
vezető színészei képesek többé-kevésbé megformálni a figurájukat, ami
szép eredmény. Komoly sikerekre számíthattak volna a hetvenes-
nyolcvanas években Kecskeméten, vagy Szegeden.
A másik dolog még ennél is sokkal egyszerűbb és magától értetődőbb.
Ha arra vagyok kíváncsi, hogy mi van, hol élünk, kinyitom a vezető
híroldalakat a laptopomon. Ha színházba megyek, azt szeretném látni,
hogy miért.