Orgona ága…

>Varga Ibolya
… barackfa virága. Öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára, illatosan! –
énekeltük lelkesen, tiszta szívből már óvodásként, kisiskolásként minden
évben az anyák napi közös ünnepségeken. Anyáink, nagyanyáink pedig
szemüket törölgetve hallgatták dalainkat, mondókáinkat, félig-meddig
elhadart, vagy szégyenlősen elharapott verssorainkat. Közben szorongatták
azt az egy szál virágot, ami kezünk melegétől már kissé lekókadt, mire
átadtuk.
Fontosak voltak ezek az alkalmak mindenkinek, még ha olykor terhes is volt
sokadszorra énekelni, mondogatni, titokban otthon apával gyakorolni a
közismert sorokat.
Jóval később, anyaként magunk is átéltük ezeket az izgalmakat.
Büszkélkedtünk, na ugye, milyen szépen szerepelt a gyerekem, a
kisunokánk, és évtizedekig őriztük, s őrizzük ma is a rajzokat, a maguk
készítette ajándékokat, az aprócska tenyérlenyomatokat, a lepréselt
virágokat, amelyekkel megleptek bennünket. Anyám fiókjából is előkerült
már egy-egy papírkönyvjelző, hímzett szemüvegtok a régi szép időkből, de
mindkét fiam „Az én anyukám” rajza is bekeretezve lóg a falon évek óta.
Anyánkhoz fűződő viszonyunk olykor-olykor igazán és kíméletlenül
fájdalmasan ambivalens, hiszen ki ne haragudott volna életében egyszer,
kétszer, néhányszor, sokszor az édesanyjára! Ha máskor nem is, de az
első nagy szerelem idején, amikor 10 óra helyett sötétedésig volt csak a
kimenő, vagy amikor nem mehettünk el arra a koncertre, amire a többiek
igen. Sőt az sem esett jól, hogy nem aludhattunk tizenévesen az
iskolatársainknál, akiket anyánk nem ismert.S milyen szomorúak voltunk,
amikor nem vehettük fel azt, az anyánk szemében kissé kihívó ruhát, amit a
szerettünk volna a házibulira.
Jómagam egy fél franciakrémest szoktam évek óta nagy nevetések és
tréfás szemrehányások közepette anyámnak alkalomadtán felhánytorgatni,
amit ő jóízűen elfelezett, pedig én magam nagyon fentem a fogam az egész
kockára. Persze voltak ennél komolyabb konfliktusaink is, amelyek
eredőjére legtöbb esetben bizony már nem is emlékszem.
Aztán eljön az az életkor, amikor már számoljuk a még hátralévő és a
megért közös anyák napják számát, és abban reménykedünk, hogy egy-két
alkalomnál még több adatik meg együtt.
De történjék is bármi, amíg tehetjük, május első vasárnapján, függetlenül
minden gondtól, bajtól, bánattól, kórtól, nemtől függetlenül még mindig
„zúgja az erdő, susogja a szellő. Üzenik az ágak, lombok: légy te mindig
nagyon boldog, édesanyám!”