Posted by Odze György
>Nézzük a vicces oldalát. 1960-ban tíz éves voltam. Konyharuha méretű íróasztalomnál ültem és az Úttörők 12 Pontját olvastam. Látszólag egyszerű olvasmány volt, minden úttörő betéve ismernie kellett, nem volt benne semmi különös, és semmi érthetetlen. Szeretemhazámat, a népek barátságát és a békét szolgálom. Ennél világosabban nem lehet fogalmazni. Igen, szeretem hazámat, különösen azt a részét, ahol éltünk, a Hernád utca és a Nefelejcs utca környékét és a Városligetet. Ez volt az én hazám. Miért ne szerettem volna? A népek barátsága és a béke szolgálata már nehezebb ügy volt.
-Hogyan szolgálhatnám a békét? – kérdeztem apámtól egyik este, amikor hazaérkezett
az intézetből, ahol építészmérnökként dolgozott, apám azonban nem válaszolt. Sok minden
érdekelte, de a béke védelme nem tartozott közéjük.
-Ki írta a 12 pontot? – kérdeztem azután, de apám erre sem válaszolt.
Kiállok a magam és a mások igazáért.
Mi a magam igaza és mi másoké? Sokan azt gondolják, hogy könnyű igazat mondani,
pedig ez nem igaz. és hogyan kell kiállni?
-Nem szeretem a zöldbabfőzeléket – mondtam egyik nap, kísérletképpen nagymamának,
amikor elém tette az ebédet.
-Senki sem kérdezett – felelte nagymama, nagypapa pedig kajánul rámkacsintott. Na,
most aztán megkaptad, kis pöcs. Ezt gondolhatta.
És akkor hogyan álljak ki mások igazáért?
-Van neked igazad? – kérdeztem másnap Szabolicstól. – Mert szeretnék kiállni érte.
Igy aztán otthon soha nem vallottam be, hogy Gárdossal elcsatangoltam iskola után és azt sem
mondtam meg, hogy titokban villamosoztam Évikével, Szabolics Péter húgával, akit tizenegy
éves koromban szerettem volna feleségül venni. Igazságos cselekvés? Ezen sokat
gondolkodtam. Vagyis ezen járt az eszem. Ezt hívják gondolkodásnak, amikor az ember
szándékosan járatja valamin az eszét. Ráadásul otthon nem is volt könnyű gondolkodni, mert
délutánonként nagymama vigyázott rám és örökösen szemmel tartott, hogy tanulok-e. Hol jár
az eszed? ezt kérdezte, amikor gondolkodni próbáltam, sehol, hát így csúszik át az ember a
gondolkodásból a hazudozásba. Rövid ez az út, talán a legrövidebb út a világon. Nem tudtam
kötélre mászni és a svédszekrényen is csak nagy erőfeszítésekkel tudtam átlendíteni
magam, mi lesz veled az életben, kérdezte szánalmas kísérleteimet nézve Darabos Jenő, a
testnevelőtanár, mi lesz így veled az életben. Már maga a szó, hogy testnevelés, ez is idegen
volt a számomra, néztem a testemet, ami közel sem volt olyan izmos, amilyennek szerettem
volna, ezt a testet kell nevelnem, esténként rettegve aludtam el, azt álmodtam, hogy az élet
kötélmászásból és svédszekrényekugrásokból áll.
-Nem mászom kötélre – mondtam Darabosnak.
-Küld be anyádat – felelte ő.
-Nem tetszett olvasni az úttörők 12 Pontját? Most éppen kiállok a magam igazáért.
-Idefigyelj, kisodze – hajolt le hozzám Darabos. – Ne keresd az igazadat, mert akkor
semmire sem viszed az életben. Én csak tornatanár vagyok, de ezt én is tudom. Világos?
Világos, gondoltam. És nem foglalkoztam többet a 12 Ponttal.
Címkép: Úttörők számháborúznak