Hallgatni Markó Ivánt

A mondat első felében korábbi munkahelyem jelzős verziója (értsd: népszabadságos), a második felében pedig azoknak a jelzőknek az egyike szerepelt, amellyel játékvezető pályafutásom során hétvégente olyan 200-400 alkalommal küldtek meg.
Megálltam, leültem mellé. Az újságos fájdalmát elmondta, aztán mesélt. Ott, a Piccolo söröző teraszán, ott, sokszor mesélt. Annak a kocsmának az utcai oldalán, amely Bächer Ivánnak is törzshelye volt.

Valójában kizárólag csak az ott elbeszélt történeteit ismerem.
Pályája bizonyos szakaszában nem voltam, bizonyos szakaszában kicsi voltam. Ráadásul soha nem érdekelt a balett, mert leginkább a futball érdekelt.

Amikor őt hallgattam, nem volt labda, ami fölért volna a baletthez. Kevés ember közelében éreztem inkább a karizmát, a levegőt, mint mellette üldögélve. Csodaszépen beszélte el a balettet az ember, aki egykor a világ legjobb táncosainak az egyike volt. Lehet olvasni a győri balettről, a Maurice Béjart társulatánál töltött éveiről, de nem úgy lehet, mint tőle hallgatni lehet.

Hallgatni a zsenijét, hallgatni a balettet, hallgatni a táncot, hallgatni a művészetet, hallgatni a világot. Hallgatni azokat a történeteket, amelyekkel a mai napig olykor turnézok éjfél után. Hallgatni, ahogyan Istenről beszél, hallgatni, ahogyan nem érti, hogyan nem beszélhetek Istenről. Hallgatni intelmeit, miután mindig, de mindig pimaszkodáson kap.

Egyszer be kellett húzodnunk, mert ömlött az eső. Már régen bezárt minden, már valójában bezárt a kocsma is, már bezárt az éjszaka is.
Csak ő volt nyitva, éppen a szerelemről mondott akkor sokat.

Olyan sokat, hogy végül talán kicsit értettem, miért az az életkönyvének a címe, hogy: A magány mosolya.

Nyugodjon békében, Markó Iván. Elvégre a tegeződés azért túlzás lenne köztünk.