Hódolat Leányfalunak (és Orvietónak)

Posted by

 Karinthy Ferenc: Dunakanyarja a Szentendrei Teátrum & Szamos Szalonban

Bedő J. István
>Legelőször Négykezes gyűjtőcímmel, párban vitték a színpadra a Dunakanyart – együtt a Bösen-dorferrel – ezt a könnyednek tűnő egyfelvonásost. Ami sok minden, csak éppen nem könnyed – mármint nem felszínes. Karinthy Ferenc egész világot rajzolt az ihlető (valószínűleg) leányfalusi presszó köré, egyszerre korrajz, képe az ’56 után konszolidáló, egyben épp e konszolidációtól vajúdó országnak, társadalomnak, amely magában hordozza fájdalmas múltját is.

Kávéfőző: Szinetár Dóra…

Igaz, a kiinduló helyzet roppant egyszerű: a férfi a Dunakanyarból hazafele gurulva, éjjel megáll az út menti presszóban egy kávéra, és fel akarja csípni a csinos Kávéfőzőnőt egy kósza, egyéjszakás kalandra. Zárás előtt vagyunk, a nő kitessékelné a vendéget, de a rideg elzárkózásból párbeszéd kerekedik. Az öntelt, hiú – amúgy műszaki értelmiségi – Vendég faggatni kezdi a nőt. Talán túl jól kérdez, azért tudja kiszedegetni belőle a múltját: hogy gyereke van, a férje elhagyta, és most azt bizonyítja magának, képes egyedül megállni a lábán. A magányos, és igazi kapcsolatra nemigen képes férfi számára riasztó a hirtelen feltáruló mélység és már inkább lelépne, de akkor fordul a kocka, és a nő szedi ki a Vendégből az okát frusztrációinak, képtelenségét a lehetetlen kapcsolata megoldására. A viharos és ezzel együtt szórakoztató szópárbajban váltakozva kerekednek felül – nem véletlen, hogy öt és fél évtizede időről időre színre kerül: jutalomjáték negyvenes színészeknek. Ahogy most is: Szinetár Dóra és Makranczi Zalán láthatóan élvezi az adok-kapokot.

…és a rámenős Vendég: Makranczi Zalán

Szinetár Miklós óvatos rendezői kézzel nyúlt hozzá; a darab túl sok gyökérrel kapcsolódik születésének idejéhez, a hatvanas évekhez. Benne van a Vendég sejthető életkora, a háború alatt a Don-kanyarban vagy a Duna-parton maradt osztálytársak, a megfogyatkozott gimnáziumi osztály, az ötvenhatos leszámolók (és a leszámolókkal leszámolók), az első egyéni (vonatos) turistautak felhőtlen-felhős öröme, a rácsodálkozás a szocialista határokon túli világra, ahova ki-tudja-mikor lehet újra eljutni, benne van Itália kék ege is, amely alól nézve egyre albérletibbnek látszik Magyarország (ahogy az is volt) – egy világ, ami a mai nézőknek olykor már ugyanúgy történelem – távoli, ismeretlen – mint II. Ramszesz kora.

A beleépült játékok nem változtatnak számottevően a dramaturgiai szöveten, de közelebb hozzák napjainkhoz. A falon óriási naptár, 1968. március 31-et mutat, a rádióból az éjszakai híradás fontos eseményként tudatja, hogy Brezsnyev szovjet (!) pártfőtitkár és miniszterelnök (!) hazánk felett átrepülve (!) táviratban üdvözölte az Elnöki Tanács elnökét (!), Losonczy Pált. Képben vagyunk. Azazhogy nem egészen: a varázsszemes Terta rádió kikapcsolva is be-bekapcsol és táncdalfesztiválok épp odaillő dalait harsogja, míg csak fejbe nem csapják…

Karinthy Ferenc szövegét – bevallom – töviről hegyire ismerem, mindig elvarázsol a frissessége. (Tudnivaló, hogy KF sokat vacakolt a szövegeivel, tökéletességre törekedve.) Valódi emberek valódi érzelmeit jeleníti meg, lenyűgöző tömörítéssel. Ezek a párbeszédek ettől annyira jók. Szinetár Dóra a kezdetben semleges, majd undok, majd begubódzó, majd áradatként kitárulkozó asszonyt varázslatosan hozza. Csak arcjátéka jelzi, amikor még nem mutatja, de kezd rokonszenvet érezni a gyors ágyba-döntésre számító Vendég iránt. Frappáns, amikor átveszi az irányítást az események felett, és ő „turkál” a „pszichoanalitikus huligán” (KF szavai) lelkében. És még kiválóbb, ahogy az elgyöngülés után összeszedi magát, és gyors bosszúként azonnal megjátssza a magát hamis dumával „eladó”, mégiscsak könnyű prédát.

Makranczi tökéletesen illeszkedő színpadi partner a játékhoz. Az egymásnak be sem mutatkozó szópárbajozók közül ő az, aki lekonyul (KF rendezői utasítása), és óvatosan, igenre számítva kérdez vissza: Lekopjak? Majd amikor igazán vesztésre áll a nagymellényű agy-macsó (aki „huszonnyolcszor okosabb” KF), és a Kávéfőző nekiszegezi: Elmész?, akkor nagyon pontosan felel: Inkább elsomfordálok. Mindketten magányosak, mindketten óvatosak, mindketten bátortalanul tapogatóznak valami kapcsolat felé – Makranczi úgy hőköl vissza és ijed meg a nő kitárulkozásától, mintha már egy másik ember volna („aki snecizni megy és egy óriás halat fog ki” KF). Túl sok már ez a nő az okos mérnöknek – pedig a Kávéfőző érzi, hogy éppen ő (a logikája) kellene ennek az elfuserált tízperces/egyéjszakás donjancsinak.

Kesernyés a játék, mint amikor a meggyes pitében magra harapunk. Lesz folytatása ennek az egy estés kalandnak? Lehet folytatása? Lényegtelen. Remek, sok vastapsos előadás lett KF szerelmetes Dunakanyarjának színpadi megidézéséből, a legjobb, klasszikusként emlegetett előadásokkal felérő, sokat alighanem leköröző. A Szentendrei Teátrum által létrehozott előadás helyszíne most a Szamos cukrászda különterme – aminek ugyan Klimt terem a neve, de szívesen ajándékoznám neki ilyen alkalmakra a Szamos Szalon nevet.

Aki pedig most hall először a dramaturgiai súlyú kulcstartó kapcsán az orvietói dómról, amint teheti, feltétlenül menjen el megnézni. Ahogy én tettem, sok éve – éppen a Dunakanyar hatására…

Fotók: Art&Lens

Karinthy Ferenc: Dunakanyar
Rendezte: Szinetár Miklós

Kávéfőző: Szinetár Dóra
Vendég: Makranczi Zalán

Szentendrei Teátrum / Szamos Cukrászda, Klimt terem
(2000 Szentendre, Dumtsa Jenő u. 14.)

A KULTÚRAKIRAKAT
%d bloggers like this: