Posted by >Az történt, hogy bámészkodtam a vízparton, és megláttam egy apát, amint lelkesen játszott a kislányával. Beültek a vízbe, élvezték, hogy felborította őket a hullám, nevettek, bájosak voltak. Zsebemben a fényképezőgép, nem álltam ellen, leguggoltam, elkattintottam.
Nem kellett volna. A zord atya idegesen közelített, mit fényképezek. Megtaláltuk a közös nyelvet, mondtam, hogy semmit, tetszett, ahogy játszott a vízben a gyerekével, amúgy is ellenfény (Gegenlicht), csak a körvonalaik látszanak, de természetesen kitörlöm, ha kifogása van. Természetesen kifogása volt, én se ragaszkodtam annyira hozzájuk, elintéződött.
Nyilván neki volt igaza, lehet, hogy ránézésre egy perverz állatnak nézek ki, de egyébként is: az embernek joga van saját képmásához, a világ bizalmatlan, és állandóan bebizonyosodik, hogy ebben teljesen igaza van. Ami az egészben foglalkoztat, az a műfaj halála. Miközben mindenki zsebében ott a fényképezésre is használatos telefon, megszűnik a lehetőség, hogy az ember lefényképezze, ami tetszik neki. Amennyiben emberek tetszenek neki, mert egyelőre az állatok és tájak ilyen jellegű jogait nem védi senki. De az utcai fotográfiának mégis óriásai éltek, Henri Cartier-Bresson, hogy mást ne mondjak, ment, meglátta, lefényképezte, ment tovább. Nem interjúvolta végig a Szajna partján táplálkozókat, hogy van-e kifogásuk, és ha sikerül a kép, akkor kérik-e a nevük feltüntetését.
Címkép: Cartier-Bresson: Szajna-part