Posted by - Írta: Kalous Antal
Berend T. Iván „Settembrini és Naphta” című cikkében[i] ad a „liberalizmus” fogalmának egy sarkítottan pozitív, megszépítő olvasatot. Az ötoldalas mikroesszében sztereotíp[ii] – interpretáció szerepel, elemzést nem áll ki. Az Európa gazdasága a XX. században már mutatott fel ideológiai hangvételt.[iii] Berendtől a Ránkival írt korszakos gazdaságtörténeti könyvsorozat és a Válságos évtizedek után én elemzést vártam volna. Jelen írás előfeltételezi a Berend-cikk ismeretét. Célja, hogy a megszépítő állításokkal szembeállítva a zord valót, problematizálja a reklám-hangvételt.
a: egy hibás megszemélyesítés
A szöveg felvezetésében egy dichotómiát (szembeállítást) állít fel Berend – ám a dichotómiák képzése az előítéletek világához tartozik.[iv] A ’vállalkozás szabadságát’ jelentő kifejezést egy megszépített értelembe, antirasszista, humanista, szabadságelméleti kontextusba szeretné áthelyezni. De ez csúsztatás, nem lehet büntetlen. Berend saját liberalizmus-rajongó társai akadályozzák erőfeszítéseit, a liberalizmust visszavezetve az etnocentrizmushoz.[v] (nemzet/iség/központúsághoz K. A.)
Egy fikciós író sarkított képeit posztulálja (előfeltételezi K. A.) az írás világképe számára. Mann nimbuszára alapozni: a tekintélyre hivatkozás falláciája. (érvelési csalása K. A.) A sarkított ábrázolás már problematikus, és a fikciós irodalom valós funkciója, hogy exhibicionistán (itt: lélektani magamutogatással K. A.) a világra erőszakolja a szerző érzelem-világát és hangulatait,[vi] de a valóságnak nem tükre:[vii] a költők hazudnak.[viii]
Berend a piacorientált eszme liberalizmustól[ix] várná „az egyén”szabadságát. A Pinochet-diktatúra tanulságai[x] szerinta liberalizmus a piac diktatúrája az egyén felett.
A fellengzősen felvetett „az egyén” fordulatból az emberiség többsége mindig is ki volt rekesztve, mivel a vállalkozói cselekvési „szabadság” [liberty] képviselete a nemvállalkozói többség számára eleve csak jogfosztást és gyalázatot, az el-nem-ismerés extrém eseteit hozhatta el. Nem az utópikus jelleg az időbeli tehát, hanem az utópisták az ab ovo lehetetlent erőltető magatartásának megkésettsége.
A társadalmi rétegek és érdekeik előítéletes szembeállítása világjelenség :kasztok közötti értékkülönbség tételezése, „a nemzet eleven erői” a „feleslegesekkel” szemben,[xi] a minimum wagejobs (minimálbéres állások K. A.) dolgozói vs. middleclass (középosztály K. A.), az ún. „értékteremtők”[xii]vs. az emberiség.
A liberális egy morlock-eloi[xiii] dichotómiát állít fel, és igyekszik elérni, hogy a látszat „igazolja” előítéleteit. A liberális istenítéletes módon feltételezi, hogy a vállalkozó vagyoni előnyeivel már „bebizonyosodott”,[xiv] hogy őt „szereti az isten”, tehát „csak jó ember lehet”, és látatlanban azt, aki hátrányos helyzetből indult és esélyt se kapott a kitörésre, be lehet seperni a parraghi „zsidócigány” kategóriába.[xv] Az áldozat „bűnös” abban, amit ellene követtek el és „idegen”; a társadalmi és faji kasztosítás keresztezése a liberálist a feudalizmusba helyezi vissza, a vagyoniból a patriarchális kasztrendszerbe, és mint alattvalói atyja, „kitagadhatja” őket szimbolikusan. A „nemzetből” való szóbeli kitagadás az osztályhatárok kijelölése.[xvi] A magyar köznyelvben legdehonesztálóbb „cigány” szót veti be a liberális a kirekesztettek iránti együttérzés és szolidaritás akadályozására.[xvii]
Ha a piacgazdaság áldozatait, kirekesztettjeit a „vesztesek” szóval, rasszizmus nélkül bélyegzik meg? a „vesztes-nyertes” dichotómia feltételez egy korábbi erőpróbát, amelyen az egyik félnek alul kellett maradnia. A társadalmi tulajdon felszámolását 1988 nyarán a hatalom szemszögéből jelentette be Németh Miklós, és mire a lakosság ráeszmélhetett volna, mi történik, már kiebrudalták a munkahelyeiről, és ehhez szava nem lehetett: a törvény és hatalom a privatizátorok (tulajdon-magánosítók K. A.) oldalán. A leendő munkanélküliek és hajléktalanok csak tudomásul vehették jogfosztásukat. Sem játszma, sem erőpróba, sem jog, sem demokrácia 1988 óta. Az áldozat nem számíthat megértésre, ha „vesztesnek” tüntetik fel – a liberálisok tudják.
A liberalizmus antropológiájának (emberképének K. A.) szószólói Hitler,[xviii]Hayek, Rand, Lázár és Parragh. „Istenítélet” vagy eredményetikai extremizmusa (szélsőségessége K. A.) vagyon mint feltételezett értékmérő. „Meritokratikus” (az érdem-elv uralmát hirdető K. A.) megerősítés, mint Hegelnél az „úr és szolga” pontban;[xix] a leendő úr kinyilvánította, hogy a tulajdont életénél is előbbre tartja, a modernitásban a tulajdont a kisajátító (és liberális támogatója) más életénél tartja többre.
Az egyén gyenge és kiszolgáltatott egyedül.[xx] Marx nevetett az „egyéni homo oeconomicus” (gazdálkodó/gazdasági szempontból vett ember K. A.) képzetén alapuló robinzonádokon, jogosan.[xxi] „Az egyénhez” nem tartozhatnak hozzá vagyoni „attribútumok”, (a létező elidegeníthetetlen tulajdonságai K. A.) azok akcidensek (a létező véletlenszerű tulajdonságai K. A.) (még egy egészséges test is a szerencsejavak[xxii]közül való) míg a társadalom konkrét tagjaihoz, piaci szereplőkhöz konstitutív, szerepkijelölő módon. Rawls ezt ignorálni (figyelmen kívül hagyni, nemtudni K. A.) akarta,[xxiii]Bourdieu[xxiv] nem engedi.
Episztemologikus (tudományelméleti K. A.) értelemben Berend egy abszolút elvonatkoztatás engagált (ideológiailag elkötelezett K. A.) kezelését akarja úgy beállítani, mintha egy konkrétum objektív elemzése lenne – miközben az elemzés elmarad. Homályos általánosságban maradó absztrakció vágyelvű feldíszítése történik meg olyan tulajdonságok tulajdonításával, amelyeket egy vizsgálat nem találna benne.
Ha irodalmi figurában akarjuk látni a liberalizmus, Luzsin hordozza annak tulajdonságait.[xxv]
Naphta-Settembrini nem „két” személyiség, hanem a liberális meghasadása propaganda és gyakorlat között. Settembrini a liberalizmus ígéreteinek reprezentánsa, ahol nem szükséges erőszakot alkalmazni, a vagyon csak – az öledbe hullik. Naphta a liberalizmus praktikus valósága, ahol a vagyonképzés megköveteli a rablógyilkos eljárásokat.[xxvi]
b: a jenkocentrizmus
Berend elvégzi két különböző rendszer egybemosását.[xxvii] Piacfundamentalista mód a főellenség az „Állam”. Miközben állami egészségügy, rendőrség, tűzoltóság híján a lakosság veszne ki, amelynek vérét szívhatja a piac[xxviii]A piac profitorientált, a dolgozó jövedelmét a túlélési minimumon tartja.[xxix]A prekarizált (munkanélküliségre tiport K. A.) néprétegekkel szembeni eljárás a piac által rájuk rótt szegénység kriminalizációja.[xxx] (bűncselekménnyé nyilvánítása K. A.)
A kiragadott Mussolini-idézet egy ideológia megnyilatkozása volt, amely a nemzeti tőkét a Centrum országai szintjére óhajtotta juttatni, mert vágyott eszmei testvérei, a „művelt Nyugat” „civilizált nemzetei” sorába lépni.[xxxi]A hozzájuk „felemelkedés” a velük való összecsapás útján. Az „il mercato (libero) fará da se” felkiáltás Wiederzauberung der (vom Wissenschaft) entzaubererten Welt.[xxxii]
Kettős mérce: Berend preferált (előnyben részesített K. A.) elemeknek adja meg a „pozitív” címet. Objektíve a termelőeszköz-magántulajdon és a vállalkozás szabadsága[xxxiii] a központi hatalmak és tengelyhatalmak esetében is, azaz liberális országokról van szó,[xxxiv] a piacok újrafelosztását katonai erővel vitték keresztül az inpreferábilis (kevésbé kedvelt K. A.) kapitalizmusok, az engagáltak számára az „nem” ugyanaz.[xxxv] Ez „vágyvezérelt gondolkodás”.[xxxvi]
A diskurzus (tárgyalás K. A.) természeténél fogva ideologikus (itt: elfogult K. A.). „Ha elfogadjuk a rendszer logikáját, és arra támaszkodva szemléljük, akkor e rendszer ésszerűnek, mérsékeltnek, konszenzusra törekvőnek és láthatóan józan ésszel megáldottnak tűnik.”[xxxvii] Berend olvasatának álobjektivitása egy rendszer öninterpretációs diskurzusának (értsd: önmaga értelmezési keretét megadó tárgyalásának K. A. ), egy ideológiának szubjektivitása. Normalizált paradoxon.
Berend nem látja, de a Föld forrásai korlátozottak.[xxxviii] Ebből következnek a kapitalizmusok konfliktusai. Berend kizárólag a hidegháborút látja, a kapitalizmusok az USA kiszipolyozó gyámsága alatti„szívélyes” kollaborációját a Béketábor gazdasági halálra fojtogatásában. A Béketábor megölése és kifosztása (rendszerváltás és privatizáció1988-97) után a további keleti terjeszkedés mutatja, ez sem volt elég a rendszeren belülről kiküszöbölhetetlen válság kezeléséhez. 2001 óta rablóháborúk, a kelet-európai neofasizmusok militarizálása,[xxxix] a Centrum összhangja megtört, helyén a fosztogatók marakodása; a szélsőjobbra tolódott USA és EU cselekvése liberális, míg az „illiberális”, illetve „neokonzervatív” műszavak alatt. A Félperiféria neofasizmusai Berend szerint „nem” liberálisak, – de akkor ezek politikája miért vág egybe a globális main streammel?[xl] Neoliberális, megszorító logikájukban egybeesnek Centrum lépéseivel, szinkronitásban vannak azokkal, Berend mégis azt állítja, nem köthető okságilag egyik a másikkal. Ami ugyanaz, mitől lenne „más”?[xli]
c: az ekvivokáció falláciája.
Berend két különböző rendszert a „népi” szó hamis használatával[xlii] mosna egybe.[xliii] Ehhez kínálkozik a „Volk-völkisch” szóformák iránti tudatlanság. A „Volk” a jobboldali hagyományban „nemzetfajt” jelent,[xliv] [etnonacionalista tartalommal bír] és csak a baloldali olvasatban nyeri el szociologizáló értelmét. Ezt a diskurzusfüggő jelentéskülönbséget minden igényesebb német nyelvű szótár, értelmező szótár, lexikon tartalmazza.[xlv]
[…]
d: idegen tollakkal[xlvi]
A szegénység etnicizálása (nemzetiségi jelleghez kötése K. A.) alapján a liberalizmustól a gyakorlatban elidegeníthetetlen a rasszizmus – ez ellenkezője annak a képnek, amit ők szeretnének önmagukról kialakítani.[xlvii]
Felvetődik a kérdés: történetileg mennyire sajátíthatják ki a liberálisok a humanista jelzőt?
Voltaire, a liberális: Candide-ja alapján az Európán kívüli világot állatokkal fajtalankodó, kannibál barbárok lakta területnek vélte. Az antiszemitizmus elleni fejtegetéseiben kisszerű: a „tolerantia” kárhozatos eszméjéig jutott. A „tolerare” „eltűrést, elszenvedést” jelent[xlviii] – a másik tőled való különbözőségét így „rossznak” bélyegzed; „eltűrni” nem az érzelmileg neutrálisat (semlegeset K. A.) vagy a jót kell. Baj még az „eltűrő” lélektana. Az „kegyosztónak” tűnik fel, ha egy standard tekintéllyé legitimált álláspontjáról a „más” „rossz” különbözőségét „eltűri” – a nyelvünk hegyén van, hogy „megbocsátja”… A „tolerancia” fogalma még egy hierarchikus, előjog-jogfosztottság szembeállításától terhelt, a feudális társadalom mechanizmusait hozza elő, ellentétben a liberalizmus univerzális Anerkennung – ígéretével. (Mit hánytorgathatnak fel ezek Bauernek?[xlix]) Rossz jel, ha a liberális társadalom „független egyénei” viszonyrendszerét a megtagadott, hierarchikus függőségen alapuló rendszerből visszahozott elv szervezi meg; akkor az egyéni függetlenség anti-hierarchikus elve omlik össze!
Rosszabb a „Pápizmus” szócikk.[l] Az adófizetés mint a jogok alapja; az egyén egzisztenciája sérülékeny, ez csak efemer megtűrést hozhat. A korábbi vállalkozói kaszt vagyonának transzprivatizációja (más magántulajdonba áthelyezése K. A.) a „nemzeti” kispolgárhoz a XX. századi német és magyar liberalizmusokban arra utal, a „megtűrt” státusz változásai nem csak egyéni helyzetének mikroökonómiai változásai, hanem a globális gazdasági fordulatok is. Götz Aly – „Volkstaat” I. fejezet – és Ungváry – „antiszemitizmus mérlege” – ki akarták liberális oksági összefüggéseikből vetkőztetni ezeket az eseményeket és azok eszme/világát.A „fizess, és addig biztonságban vagy” metódus „védelmi pénz” néven ismert.
És a baloldal? A jakobinusok a „tolerancia” helyett az alanyi jogú elfogadást működtették,[li] emancipálva[lii] (egyenjogúsítva K. A.) a nem-katholikusokat, a színesbőrűeket.[liii] A bolsevik jogrend dekriminalizálta (kivonta a bűncselekmények kategóriájából K. A.) a homoszexualitást,[liv] az első szovjetorosz Alkotmány[lv] kimondta az állam(okat) alkotó nemzetiségek szabad társulását (Első szakasz 1. fej. 2.),[lvi] a vallásgyakorlás és az egyházellenes propaganda gyakorlásának jogát (Második szakasz 5. fej. 13.), szociális felszabadításul az ingyenes oktatást (Második szakasz 5. fej. 17.). A legfontosabbként pedig kimondatott: sem előjogok, sem joghátrány nem követelhetőek faji alapon.[lvii] (Második szakasz 5. fej. 22.) Mindezt megerősítette az 1936-os alkotmány és 1947-es alkotmány-megújítás is. Az antirasszista felvilágosítás érdekében kiadták pl. a «Детинегров» gyerekkönyvet.[lviii]Az emancipációra vágyó amerikai feketék 1930-ban nem kaphatták meg ennek tanait másutt, mint Moszkvában.[lix]
Alanyi jogon, ingyen, egyszer-s-mindenkorra; nem leasingbe.
A liberalizmus részéről a „Scottsboro boys”, a New Deal[lx] és a ’40-es évek[lxi] szegregatív (nemzetiségeket elkülönítő K. A.) politikája, az ázsiai, rasszista hangú hadjáratok. A „civilizációs” rasszizmus a nyugati centrum öndicsőítésére koholt „fél-fajelmélet”.[lxii]
Amikor 1969-ben a Stonewall bárnál a melegeknek elegük lett a bántalmazásból, a liberálisok nem törődtek velük, azzal, hogy a rendőrök előszeretettel „razziáznak” (a kevert etnikumú és munkáslakta) Greenwich Village melegbárjaiban, mert ezek törzsvendégei – pikáns! – fekete és latinx melegek voltak.[lxiii] Marsha P. Johnson és Sylvia Rivera, két fekete transzvesztita vezette a melegek első életnyilvánítását, (thx, The Queer Kiwi!) és mikor a liberálisok utólag meglátták a Pride-ban rejlő szavazat-vásárlási lehetőségeket, „felkarolták” azt – ami akkorra már önjáró volt.
Feminista-e a liberális, ha a női nem és gender csak fogyasztói körként érdekli?[lxiv] ha instrumentalizálja (eszközzé teszi K. A.) a női testet: „sex sells”?[lxv] ha a női kormánytagok egy tokenizmus túl/teljesítése, de válogatásuk alapja a megjelenés? ha ők „optikai tuning”, nem egy terület szakértői gárdája?
Gyermekbarát-e a liberális, ha a gyermek csak fogyasztásserkentő?
Mi a helyzet az idősek, rokkantak, fogyatékkal élők, alacsony jövedelműek, prekárok reprezentáltságával a liberálisok világában, ha – mert a szociális hálón is – éppen ők hullanak ki elsőként, és/mert fizetésképtelenségük kiszorítja őket a liberális számára látható és emberszámba vehető létezők köréből?[lxvi] Az „egyén” kategóriáján túlra. Hol van itt a „minden egyes”?
A kenyérharc[lxvii] „etnikai harcnak” álcázása a vállalkozók érdeke. A liberális politika identitárius alapra helyezte a tárgyalást.[lxviii]
A liberális idegen tollakkal akar ékeskedni, amikor elbitorolná a baloldaltól a befogadó szellem címét.
e: „válságban van”?
Berend (3-5. o.) elválasztaná a liberalizmust a neoliberalizmustól,[lxix] azaz saját magától.[lxx]Azt szeretné, hogy a globalizációt szeressék, az EU-ra pedig úgy tekintsenek keleti provinciái, mint „megmentőikre”, állítólag az EU „felzárkóztatta”, sőt, pénzzel tömi őket. – A tőkeexport önmagában nem „felzárkóztatás”, mert az azt jelentené, gazdaságilag autarch szintre juttatni az adott országokat. Ám ekkor azok nem lennének felvevőpiac a Centrum termékeire, lévén saját kínálatuk, másfelől saját kínálatukkal konkurenciát teremtenének a Centrum számára. Ezért a Centrum a vállalkozás „szabadságára” hivatkozva saját tőkéje számára formálja előnyössé a piacot, megsemmisítve így a félperiférikus országok vállalatait.[lxxi] Tehát, míg a globalizátorok „egyenrangú partnerségről” mesélnek, hierarchikussá formálják a piaci-gazdasági viszonyokat. A piac „szabadsága” tehát a beszélő számára preferábilis érdekcsoport piaci dominanciája.[lxxii] A saját piac védelmét „gazdasági nacionalizmusnak” nevezik, akik saját cégeik számára formálják a piacot – ez nem gazdasági nacionalizmus? A ’vállalkozás szabadsága’ [liberalizmus] a kapitalizmus alapja, nincs különbség a vállalkozás volumene, a vállalkozó „faja”, vagy égtáj szerint; a monopolista neoliberális nem „liberálisabb” liberális, mint a smithi ideál megkésett „neokonzervatív” liberálisa, aki nem konzervatív.
A repatriált tőke arányát ma csak találgatni lehet,[lxxiii] az ún. fejlesztési támogatások az infrastruktúra fejlesztésére szakosodott, oligarcha-tulajdonú magáncégeknek lehívhatóak. A globalizáció legnagyobb ellenségei azok a „nemzeti” középosztályok, amelyek vállalkozásai esélytelenek a multik túlerejével szemben.[lxxiv]Miképpen lehetne a liberalizmus válságát megoldani, ha éppen a liberalizmus a zavar,[lxxv] és a megoldáshoz visszafelé kellene lépni történetileg?
A piac sosem szabad – nem annak, aki „nulláról” indul.[lxxvi] De ha az eleve lépéselőnyből indulóké kizárólag a szabadság,[lxxvii] hol marad a „minden egyes”?[lxxviii]
Egy fogalmi vége-poén
Ha a liberalizmus kirekesztő jellegének eredete a kérdés, akkor a konceptuális (fogalmi K. A.) gyökérre kell néznünk. The Encyclopaedia Britannica Fourteenth Edition Vol. 13. 1924-ből egy szóeredetet mutat fel. A „Liberty” szócikk[lxxix] szerint míg mára a szó „cselekvési szabadság” értelemben ismert, eredetileg egyénenként kiadott eljárási különengedélyt jelentett – melyet az uralkodó állíthatott ki. Nyilvánvalóan vállalkozások lebonyolítására igényelhették, ám ilyet a nem-nemesi alattvalók közül nem a zsellérek tehettek, hanem a tehetős nemtelen polgárok.[lxxx] A liberalizmus, a vállalkozói jogkörök megszerzését célzó mozgalom létrejöttekor sem volt emancipatív, hanem kasztos. A protestáns-piacpárti Biblia-exegézis pusztán egy alternatív gazdasági-szociális érdek kifejtését szolgálta, amint a katholikus-feudális is. Az urbánus-bourgeois reformáció céljai kezdettől különböztek a népi reformáció szimpla antifeudalizmusától. A királyi engedély eleve aláássa a liberalizmusnak tulajdonított „államtalan” jelleget.
Ez a jogtörténeti vetület mindenképpen tanulmányozásra érdemes még.
A Le Monde Diplomatique írása