Nem lehet ennyi hülye és gazember, hogy igazságnak állítsa be a hazugságait

Béndek Péter
>Legyen Húsvét, legyen béke már, magyar Húsvét — mennyi illúzió! Ha a megváltás csak nem akar megmutatkozni elég emberen ahhoz, hogy a nép boldogságában ütközzék ki, kezdhetnénk kisebben is akár. Pl. a hagyományos (sic!) nemzetmegosztó kérdések interiorizálásával, átgondolásával és meghaladásával. (Ad acta tenni nem elég őket, mert visszajönnek!)
Mik is ezek a konfliktusok? Zsidó-magyar, népi-urbánus, nemzeti-kommunista, globalista(européer/nyugatos)-nemzeti, fideszes-nemfideszes, keresztény-ateista, liberális-illiberális, progresszista-konzervatív, kapitalista/piachívő-szocialista/államias, individualista-közösségi, hogy csak a néhol átfedő, néhol egymást metsző halmazokat soroljam (ahol a halmazok nem matematikailag, hanem ennél zavarosabban értelmezendők).
Ha végignézzük ezeket az oppozíciókat és nem találjuk radikális agnosztikus/cinikus/apolitikus módjára rögtön elvetendőnek/értelmetlennek/viccesnek őket, nem igaz, hogy 1. ne lenne a legtöbb esetben az oppozíciók mindkét oldalából mindenkiben, 2. ha nincs is a maradékban, nem nehéz felfogni, hogy ezekben az oldalakban is van igazság, erkölcsi szuffla, történeti relevancia. Nem tudom ezért, miért nem lehet a leíró értelmű toleranciával kezdeni bármit, aminek legalább részben közösségi jelentősége van. “Nagyvonalúan — érthetően, amíg bizonyíthatóan nem ártasz nekem — tolerállak, mert ember vagy, és tolerálom a véleményedet, mert emberi jogod és kapacitásod a megszenvedett tévedés.”
Ahelyett, hogy mindenki az igazság felkent bajnokaként árazná be önmagát, árazza be így a többieket is: rögtön ki fog derülni, hogy nem lehet ennyi igazság, ami koherensen működhetne, de nem lehet ennyi hülye és gazember sem, hogy igazságnak állítsa be a hazugságait. (Vannak ilyenek is, általában a politika csúcsain és a közvetlen udvartartásukban, de ez így is törpe kisebbség.) Ez aztán közelebb vinne mindenkit ahhoz a konszenzushoz, amiben a gyakorlati igazság (az együttélés képessége) elhalványítaná az elméleti igazságok (mit vélünk tudni?) értékét.
A működő politikai közössségek erénye a személyes igazságok, a tolerancia és az érdektelenség kellemes egyensúlya. Magyarországból fájdalmasan hiányzik a második gyakorlata és a harmadikban rejlő szabadság élménye. Nem tudom, miért kell hagyniuk értelmes embereknek is, hogy megvadítsa őket a politika, amivel 1. nemcsak példát mutatnak a kevésbé értelmeseknek is, akikben az önreflexió még töredékesebb, de 2. táplálják azt a politikát, ami a lehetetlen állapotot létrehozza és benne érdekelt, illetve 3. elveszi az energiájukat az élhető nemzet gyakorlatának hirdetésétől — úgy is mint feljebb.
Magyarán, reflektált életekre és minél több jó példára — a másiknak (politikusok esetében: a választóknak) magyarázó, kérdező és kölcsönösen építkező hozzáállásra — volna szükségünk a nyilvánosságban a hagyományos ellentéteink feloldásához.