Settembrini és Naphta

Amikor a háború után 1946-ban ezt a könyvet először olvastam, megvallom, a 14 évesen megjárt magyar fasiszta börtönök és a náci-német haláltábor háborús élményei nyomán Naphta diktatúra mellett szóló érveiben a múlt eltörlésének logikáját láttam. Gyerekfejjel azonban még nem ismertem a történelem sokoldalú valóságát, amit, történésznek készülve és közben szembesülve az ötvenes évek sztálinista diktatúrájának valóságával, hamarosan meg kellett tanulnom. Ezek között azt is, hogy A varázshegy írásának idején Naphta nézetei már megvalósulóban voltak. Lejátszódott és úton volt, hogy a sztálini elnyomó diktatúrába torzuljon a bolsevik forradalom. Úton volt a „völkisch” (populista) nacionalizmusból kinőtt olasz és német fasizmus is, melyek egyaránt istenítették az állam mindenhatóságát az egyén felett, gyűlölték és az „imperialista kizsákmányoló Nyugattal” vagy „zsidó-szabadkőműves-bolsevizmussal” azonosították a liberalizmust. Megismertem a fasizmus különböző variánsait, közöttük a népi-keresztény vallási ideológiával ötvözött lengyel, osztrák, horvát, román, portugál, spanyol, argentin és chilei fasizmusokat, melyek valamilyen stilizált keresztet választottak jelvényüknek,  és „istentagadással” is vádolták a liberalizmust.  „A liberális gondolkodás bűne – ismertem meg Göbbels, Hitler propagandafőnöke 1932-es írását –, hogy nem veszi figyelembe a nemzetépítés erejét, vagyis energiái nemzetellenes irányban bontakoznak ki.” A szocialista elveit szegre akasztó és a liberalizmusnak hadat üzenő, fasizmust bevezető Mussolini A fasizmus doktrínája című, 1935-ben publikált munkáját, amiben deklarálta: „Ha a 19. század az egyén százada volt, a 20. század a kollektíva százada, vagyis az Állam százada. A nemzetpolitikai, gazdasági és szellemi erő mind az Államban testesülnek meg. (…) Az egyén csak annyiban elfogadható, amennyiben érdeke egybeesik az Állam érdekével. (…) Kiállunk a szabadságért, de az egyetlen elfogadható szabadság az Állam szabadsága.  Az Államon kívül semiféle emberi, gazdasági vagy szellemi érték nem létezhet.”

*

A liberalizmus kezdetektől a legtöbb és legvadabb támadásoknak volt és van kitéve. Vajon miért? Hiszen a kiváló angol hetilap, az Economist 2018 januárjában közölt cikke címében is kifejezte: A liberalizmus az elmúlt 400 év legsikeresebb eszméje volt.

Mit is jelent valójában a liberalizmus? Előrebocsátom, hogy sem filozófiai, sem politológiai fejtegetésbe nem szeretnék bocsátkozni e könyvtárnyi irodalom által elemzett témából, melyet különösen bonyolulttá tesz, hogy a liberalizmus a gyakorlatban sohasem egyedül jelent meg a történelemben, hanem összekapcsolódva a piaci kapitalizmussal és a demokrácia politikai rendszerével. Abból indulnék ki, amit a Nobel-díjas amerikai közgazda, Paul Krugman úgy fogalmazott meg, hogy „hiszek a viszonylag egyenlő társadalomban, melyet intézmények biztosítanak, melyek egyaránt korlátozzák mind az extrém gazdagságot, mind a szegénységet. Hiszek a demokráciában. Az egyéni szabadságban és a törvények uralmában. Ez tesz liberálissá, amire büszke vagyok.” Itt említem ugyancsak meg Fancis Fukuyama Liberalizmus és ellenségei címmel írt, 2020. októberi tanulmányát, melyben kiemelte, hogy a liberális demokrácia elleni mai támadások legerőteljesebben a rendszer liberális komponense, a jogrend uralma, a kormányok hatalmának korlátozása, az emberi jogok, a szólásszabadság, az etnikai kisebbségek egyenlősége és a liberális univerzalizmus ellen irányulnak.

A liberalizmus megértéséhez vissza kell kanyarodni születéséhez, a hatalmas XVII–XVIII. századi szellemi lázadáshoz, amely az abszolút hatalom elnyomása, a társadalmak többségének törvényes jogfosztása és kirekesztése, az uralmon lévők előjogai s mindennek a vallás nevében történt egyházi szentesítésének évezredes rendje ellen lépett fel. Fukuyama fent említett írásában kiemeli, hogy a liberális toleranciaeszme nem utolsósorban a protestáns forradalmat követő másfél évszazados pusztító vallásháborúkra adott válasz is volt. A liberalizmus eszméje a reneszánsz hátterével a felvilágosodás és az azzal nagyjából egy időben induló tudományos és technikai forradalom összekapcsolódó felismeréseiből született, és olyan nevekhez kapcsolódik, mint az angol, francia és német felvilágosodás és tudományos áttörés kiválóságai, Locke és Hobbes, Voltaire és Montesquieu, Kant és Descartes, Spinoza, John Stuart Mill és Newton, és a gazdasági élet szabadságát illetően  Adam Smith. A Nobel-díjas közgazdász, Amartya Sen hozzátette egy 1977-es tanulmányában, hogy a liberalizmus számos alapeszméje már az ősi buddhista tradicíókban és más világrészek gondolkodói révén Japántól Uruguayig megjelentek. Ősi emberi igazság- és szabadságvágy testesült meg bennük, melyet több száz évvel az időszámítás kezdete előtti Athénben már Platón is így fogalmazott: „A törvény, amit javaslok, a következő: az állam, amely el akarja kerülni a legnagyobb tragédiát, nem engedheti meg, hogy polgárainak egy része szélsőséges nyomorban, más része különleges gazdagságban éljen, mivel mindkettő a legrémesebb tragédiák forrása.”

A liberalizmus a szabadságért, egyenlőségért, az emberségért és a világ megismeréséért, a babonák és előítéletek megsemmisítéséért szállt síkra. Nem fogadta el, hogy egyeseknek előjogaik vannak, míg mások ki vannak rekesztve a társadalomból, amint azt sem, hogy a föld lapos, és a társadalmi rend Istentől meghatározott. A librális eszmék zászlaja alatt robbantak ki a XVII–XIX. század világot átalakító forradalmai, az angol dicsőséges forradalom (1688), az amerikai forradalom és függetlenségi háború (1776) és a francia forradalom (1789), továbbá a XIX. század sorozatos európai forradalmai, közöttük a legjelentősebb, a 1848-as magyar forradalom is. Ezek vitték győzelemre a liberalizmust Európa nyugati felén és – bár nem kevés ellentmondással és korláttal – Amerikában a XVIII–XX. század során. A magyar történelem legkiemelkedőbb liberális eszméket valló és azok megvalósítására törekvő politikusai Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Eötvös József voltak, akik liberális eszméket követve számolták fel a jobbágyságot, a nemesi előjogokat, vezették be a kötelező népoktatást, és léptek harcba a nemzeti és nemzetiségi elnyomás képviselőivel. A liberális eszmék érvényesülése azonban sajnos itt csak rövid epizód maradt. A liberalizmus jegyében harcolták ki később a nők egyenjogúságát a választójog elnyerésétől saját testükre vonatkozó szabad döntésükig, szüntették meg a vallási megkülönböztetést és az inkvizíciós üldözést, s utalták a vallást az egyes emberek magánszférájába. A liberalizmus tagad bármiféle kirekesztést, legyen az világnézeti, etnikumra, a bőr színére („fajra”), vallásra, a nemek közötti különbségre vagy szexuális orientációra alapozva.

*

A liberalizmus ellenségei mindennek kezdetektől véresen ellenálltak. Elsőként az abszolút monarchiák sorakoztak fel ellene, a diktatórikus, egyeduralmi vagy katonai hatalmi rendszerek és a hatalmát (valamint a hatalmas földbirtokait) féltő és védő egyház. A XX. században a liberális eszmék és szabadságideál legfőbb ellenségévé a század véres diktatórikus hatalmai váltak. Minderre kissé ijesztően emlékeztetnek a liberalizmus elleni mai támadások. Néhány országban újra szitok-átok hadjárat folyik a liberalizmus és a liberálisok ellen, és ennek legfőbb mai szószólói a nacionalista autokrácia felé csúszó rezsimek. Putyin orosz elnök elavultnak nyilvánította a liberalizmust, ami annál érdekesebb, mivel az ismeretlen volt és ma is az az orosz történelemben. A magyar kormányfő pedig számos beszédében kijelentette, hogy  „a konzervatívok és kereszténydemokraták számára a legnagyobb kihívást ma a liberalizmus jelenti”. Az európai parlamenti választások előtt tartott tusnádfürdői beszédében azonossági jelett tett a liberalizmus és az európai országok együttműködését szolgáló EU közé. A Magyar Nemzet 2020. szeptember 21-i számában megjelent korai választási felhívásában külön kiemelte, hogy a „liberálisok támadásainak célkeresztjében csupa olyasmi áll, amik számunkra éppen a legfontosabbak, (…) mint a nemzet, a család, a vallási hagyomány”. Azt állítják, hogy „semmi szükség az Isten által kinyilatkoztatott abszolút értékekre s az ebből kinőtt vallási, bibliai hagyományra. Sőt az egyház és a kormányzat közé válaszfalat kell építeni, a vallás befolyását a közélet világából ki kell szorítani.”

Itt meg kell jegyezni, hogy ezt ugyanaz az ember mondta, akit 1992-ben a Liberális Internacionálé alelnökévé választott, és akinek a pártja 2000-ig tagja volt ennek a liberális nemzetközi szervezetnek, s aki annak idején nem tartotta szükségesnek az egyházi esküvőt, s politikai pályája elején 1992-ben még bírálta, hogy „Magyarországon is egyre erősebbé válnak a nacionalista, fundamentalista, szélsőjobboldali csoportok a kormányzaton belül, s reális esélye van annak, hogy ezek a csoportok becsúsznak a kormánypárt centrumába”. Ezeknek az elveknek a szegre akasztása és ellenkezőjükre való felcserélése azonban tartós hatalomra segítette, és a korábban általa elítélt folyamatokat az ő kormányzata idején jutattja uralomra.

Nézzük csak közelebbről a miniszterelnöki okfejtést. Azzal kell kezdeni, hogy a „liberálisok célkeresztjében” nem a nemzet, a család és a vallási hagyomány áll. Történelmileg a liberalizmus segítette az önálló nemzeti államok létrejöttét és ma a nemzetek együttműködését, valamint az antiliberális nacionalista elzárkózással szemben a nemzetek közötti gyűlölködés és összeütközés elhárítását. Nem támadja a családot, elfogadja, hogy mindenki alapíthat családot. Nem támadja a vallást, de szemben a középkori kötelező államvallással (és aki nem tartozik hozzá, azok kiüldözésével) az egyéni szférába utalja, és nem teszi kötelező államvallássá. Az állam és az egyház szétválasztása régi vívmány. Az Egyesült Államokban a XVIII. század végén Thomas Jefferson kezdeményezésére került az amerikai alkotmányba. Franciaországban egy árnyalattal különbözik az állam és egyház szétválasztása („laïcité”) az amerikaitól, mert az alkotmány kitiltja a vallás behatását az állami szféraból, ami a szabad vallásgyakorlást nem érinti.

„A liberalizmus válsága?”  Manapság azonban nemcsak a liberalizmus ellenségei, de hívei is beszélnek a liberalizmus válságáról. Ennek egyik eleme a liberalizmus történetéhez a XX. század utolsó harmadától hozzákapcsolódó, neoliberálisnak nevezett doktrína és kormányzati gyakorlat. Nevében csak, mert valójában a neoliberalizmus nem liberalizmus, hanem annak épp ellenkezője. A neoliberalizmus a gazdasági szabadságot úgy fogta fel, éles ellentétben a liberális eszmével, hogy a piac uralma alá kell helyezni a társadalmat. Főpapjai, Milton Friedman és Friedrich Hayek azt hirdették, hogy az államnak vissza kell vonulnia a piac szabályozásától, sőt az oktatastól az egészségügyig mindenből, és mindent a piaci mechanizmusok automatizmusára és az egyének szabad döntésére kell bízni. Az állam szerepe csupán a szabad verseny feltételeinek biztosítása, minden mást a szabad verseny teremt meg. Más szóval az úgynevezett neoliberális gyakorlat szembefordult a liberalizmus középponti eszméjével, az emberi egyenlőséggel, ami a háború utáni liberális jóléti államban, mindenkire kiterjedő egészségügyi biztosításban és a felsőoktatásig terjedő ingyenes oktatásban testesült meg. Konzervatív és progresszív kormányzatok, Rea­gan és Thatcher, de Clinton és Blair is egyaránt áldoztak a neoliberális politika oltárán. A liberális rezsimek egy része –a skandináv országok nem követték ezt – az 1980–90-es években kétségkívül utat váltott, meggyengítette, esetenként, mint Angliában, szétverte korábbi vívmányait, és szélesre húzta az egyenlőtlenség ollóját. Az ezredforduló körül ez sodorta válságba a liberalizmust. A neoliberalizmus azonban nem tartozik a liberalizmus eszmerendszeréhez, hiszen az utóbbi a jövedelmek szélsőséges egyenlőtlensége ellen van, a demokratikus szabadságjogokat, a jog és törvény uralmát, az egyéni szabadság és egyenlőség biztosítását a jóléti állammal azonosította.

*

Patrick Deneen A liberalizmus kudarca címmel publikálta könyvét 2018-ban, s ebben a válság másik elemét a liberalizmus ad absurdum értelmezésében jelölte meg. Deneen amerikai politológus, a konzervatív katolikus Notre Dame Egyetem professzora szerint a liberalizmus az egyén felszabadítását végletesen értelmezi, s oly mértékben dönti le az egyéni szabadság korlátait, hogy az végül is az egyéni szabadság alapfeltételeit ássa alá. Azt a következtetést vonta le, hogy a liberális rendszerek súlyos belső ellentmondása, hogy miközben egyenlő jogokat prédikálnak, szélsőséges anyagi egyenlőtlenséget teremtenek, tehát minél inkább győzelemre áll a liberalizmus, annál jobban ássa meg saját sírját. De­neen ebben a kudarcban a „politikai elitet [hibáztatja], legyen az bal- vagy jobbodali, (…) ők egyazon hamisított pénzérme két oldalát jelentik”. Ezért nagyon megérti, mint írja, hogy napjainkban „széles körben kívánják az erős vezért, aki visszaveszi a liberalizmus népi kontrollját a bürokratikus kormányzattól és globalizált gazdaságtól és visszaállítja a népi önkormányzatok kulturális normáit”. A szerző odáig megy, hogy elitéli a „nők felszabadítását azon a módon, hogy a tőkés munkaerőpiacra vetik őket”. (De hát professzor úr, vetem ezzel szembe, a társadalom szegény többségének asszonyai és leányai már régen a munkaerőpiacra voltak vetve, földesurak földjein, szexuáis zaklatásnak is kitéve, az angol ipari forradalom vezető textiliparában a XVIII. század végétől, vagy a két világháború közötti Magyarországon töredékbérért dolgozva! A munka és pénzkereset viszont személyes függetlenséget biztosít számukra.) Nem véletlen, hogy Deneent meghívták Magyarországra, hogy tartson előadást, sőt, a miniszterelnök meghívta őt magához is.

A látszólag valós tényekre épülő érvelés azonban minden elemében sántít. Erre már konzervatív kritikusai, mint David Brooks is rámutattak, mondván, „a jelen bajok nem a liberalizmusból fakadnak, hanem a liberalizmus lényegéhez tartozó morális elvek és az emberi méltóság negligálásából”. Hozzá­te­het­jük, az egyenlőtlenség nem a liberalizmus, hanem a kapitalista piacgazdaság belső törvényszerűségéből következik, mely időről időre, mint 2008‑ban is, súlyos gazdasági válságokkal is jár, tömegeket idegenítve el a liberális demokráciától. Churchill híres parlamenti mondata jut eszembe: „a kapitalizmus a legrosszabb rendszer, de az a baj, hogy a többi rendszer még rosszabb”. Sajnos az amerikai politológus által javasolt megoldás, „vissza a kis közösségek önkormányzatához”, nem megoldás, és a vágyott „erős emberek”, a liberalizmust leverő diktátorok nem az elképzelt idillt, hanem autokratikus rezsimeket hoznak létre szűk milliárdos oligarchia uralmával, maguk és köreik gazdagodásával és még szélsőségesebb egyenlőtlenséggel. Donald Trump legnagyobb politikai vívmánya a gazdagok jelentős adócsökkentése volt, miközben mindent megtesz, hogy felszámolja a tízmillióknak ellátást nyújtó, elődje által bevezetett, megfizethető egészségügyi biztosítást (Obama-care). Az „illiberális” rezsimek Kínában, Oroszországban, Belaruszban és Közép-Európában a sajtó- és szólásszabadság, a demokratikus alapjogok és intézmények, az egyetemi autonómiák erőteljes korlátozását, esetenként felszámolását valósították meg, miközben mesterien használták ki a liberalizmussal azonosított válságot: az „illiberálisnak” nevezett politikai pártok 1990-ben még alig voltak hatalmon, de 2018-ra már a világ tizenegy országát kormányozzák.

A liberalizmus mai válságát nem az „illiberális” rendszerek uralomra jutása oldja meg. A válság megoldásához a neoliberalizmus politikájának, a szélsőségesen a piacra bízott gyakorlatnak (amit a valóságban állami segítség is kiegészít) és az éles társadalmi egyenlőtlenségnek a felszámolása, a jóléti állam európai vívmányainak helyreállítása vezethet. Az Európai Unió már az 1980–90-es évektől elindult a neoliberális globalizációval való szembefordulás útján regionális európai rendszer kiépítésével védekezve ellene. A nagy európai cégek tömegesen visszavonultak korábbi világpozícióikból, és az egységesített európai piac felé fordultak. Külföldi beruházásaik nagy részét az EU-n belül fektették be, ami, Magyarország bizonyíthatja legjobban, hatalmas Nyugat-Európából érkező összegek révén, más dél- és közép-európai tagországokkal együtt elindította felzárkózását.  Az EU-ban megvalósuló és beruházásaik 2/3-át jelentő nyugati beruházásoktól, melyek elkerülhetetlen nyugat-európai gazdasági befolyást is jelentenek ugyan, de gazdasági emelkedést segítenek, a nemzeti szuverenitásnak nyugati, uniós veszélyeztetéséről naponta szonokló populista politikusok nem félnek, sőt csábítják azokat. Ugyanúgy, ahogy az EU által nyújtott, nemzeti jövedelmeik 4-5 százalékát kitévő évi segélyeket, melyeket az uniós jövedelmi átlagtól legalább egynegyeddel elmaradó régióknak adnak, ugyancsak örömmel fogadják, sőt azt állítják, hogy ez „jár” nekik. Ezt a par excellence liberális uniós politikát és az unión belül érvényesülő gazdasági nemzetköziséget a liberalizmust vadul támadó és nemzeti szuverenitásukat mindenek fölé helyező politikusok érdekes módon nem ostorozzák, sőt, foggal-körömmel védik, mert hasznos számukra diktatórikus hatalmuk építéséhez.

Hadd zárjam mindezt a mai politikai válság megoldásának legfőbb követelményével, amit a XX. század egyik legjelentősebb angol történésze, Eric Hobsbawm a század tapasztalata alapján vont le: „A diktatúra lehetősége azokban a rezsimekben rejlik, melyek egy elmozdíthatatlan pártra épülnek.”