Rosella Postorino: A Farkas asztalánál (részlet)

A többi nő csöndben elhelyezkedett. Tízen voltunk. Néhányan fegyelmezetten, egyenes derékkal ültek, a hajuk szoros kontyba összefogva. Mások nézelődtek. A velem szemben ülő lány kis bőrcafatokat tépkedett az ajkáról, aztán a metszőfogaival őrölte őket. Puha orcái voltak, rajtuk rosaceás foltok. Éhes volt.

Délelőtt tizenegyre már mind megéheztünk. Nem a vidéki levegő tette, nem is a kisbuszos utazás. Az a lyuk a gyomrunkban a félelem volt. Évek óta éhesek voltunk és féltünk. És mikor megcsapta az orrunkat az étel illata, a halántékunkban dobolni kezdett a vér, a szánkban összefutott a nyál. A foltos arcú lányra pillantottam. A magam sóvárgását láttam rajta.

A zöldbabot olvasztott vajjal locsolták meg. Az esküvőm óta nem ettem vajat. A sült paprika illata csiklandozta az orromat, egyre csak a tányéromat bámultam, ami csordultig tele volt. A velem szemben ülő lány tányérján rizst és zöldborsót láttam.

– Egyetek – mondták a terem sarkából. Kicsit több volt ez, mint kínálás, de parancsnak sem lehetett nevezni. Látták a sóvárgást a szemünkben. Résnyire nyílt szájak, felgyorsuló lélegzet. Tétováztunk. Senki sem kívánt jó étvágyat, és akkor talán még megtehettem volna, hogy felállok és megköszönöm, ma reggel igazán bőségesen tojtak a tyúkok, mára egy tojás is elég lesz nekem.

Ismét megszámoltam az asztaltársaimat. Tízen voltunk, ez nem az utolsó vacsora volt.

– Egyetek! – ismételték meg a sarokból, de én addigra már beszívtam a számba egy zöldbabot, és éreztem, ahogy egészen a hajam tövéig, a lábujjaimig áramlik a vér, ahogy lelassul a szívverésem. Asztalt terítettél számomra – milyen édes ez a paprika! –, asztalt, számomra, ezt a faasztalt, amin még abrosz sincs, aacheni kerámia és tíz nő, ha fátyol lenne rajtunk, azt hihetnék, apácák vagyunk, ez itt a némasági fogadalmat tett apácák refektóriuma.

Eleinte csak apró falatokat teszünk a szánkba, mintha nem lennénk kötelesek mindent lenyelni, mintha vissza is utasíthatnánk ezeket az ételeket, ezt az ebédet, amely nem nekünk készült, amely véletlenül jutott nekünk, véletlenül lettünk méltók arra, hogy az ő asztalánál étkezzünk. De aztán a falat lesiklik a nyelőcsövünkön, a gyomrunkban lévő lyukban landol, és minél inkább kitölti, annál inkább kitágul a lyuk, annál erősebben markoljuk a villát. Az almás rétes olyan finom, hogy váratlanul könny szökik a szemembe, olyan finom, hogy egyre nagyobb darabokat veszek a számba, egyiket a másik után nyelem, azután ellenségeim figyelő tekintetétől kísérve hátrahajtom a fejem, hogy újra levegőt kapjak.

Anyám azt szokta mondani, hogy az evéssel a halál ellen harcol az ember. Ezt még Hitler előtt mondta, amikor a Braunsteingasse 10. szám alatt található elemi iskolába jártam Berlinben, és Hitler nem létezett. Anyám masnira kötötte a kötényemet, odaadta az iskolatáskámat, és figyelmeztetett, hogy vigyázzak ebéd közben, nehogy megfulladjak. Otthon megvolt az a rossz szokásom, hogy állandóan beszéltem, tele szájjal is, túl sokat fecsegsz, mondogatta, én meg pont azért kezdtem fulladozni, mert megnevettetett ez a tragikus hangnem, ez a halálos fenyegetésre alapozott nevelési módszer. Mintha a túlélés minden gesztusában ott rejlene a vég kockázata: élni veszélyes; az egész világ kelepce.

Amikor véget ért az ebéd, odajött két SS-katona, és a bal oldalamon ülő nő felállt.
– Ülj vissza a helyedre!

A nő úgy zuhant vissza, mintha meglökték volna. Egyik göndörített fürtje kiszabadult a hajtű alól, és könnyedén meglibbent.

– Nem állhattok fel. Itt maradtok az asztalnál ülve, míg nem kaptok újabb parancsot. Csöndben. Ha az ételnek valami baja volt, a méreg hamar hatni kezd. – Az SS-katona egymás után végigmért minket, figyelte, hogyan reagálunk. Meg se mukkantunk. Aztán megint ahhoz a nőhöz fordult, aki az előbb felpattant: dirndli volt rajta, és talán csak a tiszteletét akarta kifejezni a felállással. – Ne izgulj, elég egy óra – mondta neki. – Mindössze egy óra, és szabadok lesztek.
– Vagy halottak – jegyezte meg egy bajtársa.

Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom. A foltos arcú lány a kezébe temette az arcát, elfojtott zokogás hallatszott.

– Hagyd abba – suttogta a barna lány mellette, de akkor már a többiek is sírtak, mint a jóllakott krokodilok, talán az emésztés hatása volt.

– Megkérdezhetem, hogy hívják? – szólaltam meg halkan. A foltos arcú lány nem fogta fel, hogy hozzá beszélek. Kinyújtottam a kezem, megfogtam a csuklóját, összerezzent, értetlen tekintettel meredt rám, látszott, hogy az összes hajszálér felszakadt az arcán. – Hogy hívnak? – kérdeztem újra. A lány a terem sarka felé pillantott, nem tudta, szabad-e beszélni, az őrök nem figyeltek, már majdnem dél volt, egy kicsit elbágyadtak. Úgy tűnt, ügyet sem vetnek rá, úgyhogy azt suttogta:
– Leni, Leni Winter – mintha kérdés lenne, de a neve volt.
– Leni, én Rosa vagyok – mondtam –, meglátod, nemsokára hazamegyünk.

Leni még szinte kislány volt, ezt elárulták pufók ujjai; látszott az arcán, hogy sosem értek hozzá a szénapajtában vagy az aratás végi kimerült tunyaságban.

’38-ban, miután az öcsém, Franz elment, Gregor elhozott ide, Gross-Partschba, hogy megismerkedjek a szüleivel: meglátod, imádni fognak, mondta, büszke volt rá, hogy meghódította a berlini titkárnőt, aki eljegyezte magát a főnökkel, mint a filmekben.

Szép volt az az út kelet felé az oldalkocsiban. „Kelet felé vágtatunk”, ahogy a dalban áll. Ezt harsogták a hangszórók, és nem csak április 20-án. Minden nap Hitler születésnapja volt.

Életemben először szálltam kompra, és először utaztam férfival. Herta a fia szobájában szállásolt el, Gregort pedig a padlásra küldte aludni. Mikor a szülők lefeküdtek, Gregor kinyitotta az ajtót, és bebújt mellém a takaró alá.
– Ne – suttogtam –, ne itt.
– Akkor gyere ki a szénapajtába.
Párás lett a szemem.
– Nem lehet. Mi lesz, ha anyád észreveszi?
Még sosem szeretkeztünk. Senkivel sem szeretkeztem.

Gregor lassan végigsimított az ajkamon, kirajzolta a körvonalát, aztán egyre erősebben nyomta rá az ujjbegyét, míg fel nem fedte a fogaimat, ki nem nyitotta a számat, be nem dugta két ujját. Éreztem száraz tapintásukat a nyelvemen. Összecsukhattam volna az állkapcsomat, megharaphattam volna. Gregornak meg sem fordult a fejében. Mindig is bízott bennem.

Éjszaka nem bírtam tovább, felmentem a padlásra, és én nyitottam ki az ajtót. Gregor aludt. Résnyire nyitott számat odatartottam a szájához, hadd keveredjen a lélegzetünk. Felébredt, rám mosolygott.

– Kíváncsi voltál rá, milyen szagom van álmomban?

Előbb csak egy ujjamat nyomtam a szájába, aztán kettőt, éreztem, hogy kitárul a szája, nyál áztatja az ujjaimat. Ilyen, ha szeretünk valakit: száj, ami nem harap. Vagy a lehetőség, hogy orvul megmar, mint a kutya, amelyik fellázad a gazdája ellen.

A vörös kövekből készült nyakláncom volt rajtam, amikor hazafelé menet Gregor belemarkolt a tarkómba. Nem a szülei szénapajtájában történt meg, hanem egy ablaktalan kabinban.

– Ki kell mennem – dünnyögte Leni. Csak én hallottam.
A mellette ülő barna nőnek erős járomcsontja volt, fényes haja, keménység ült a tekintetében.
– Csss – simogattam meg Leni csuklóját; ezúttal nem rezzent össze. – Már csak húsz perc, mindjárt vége.
– Ki kell mennem – erősködött.
A barna nő rásandított.
– Hallgass már el – lökte meg.
– Te meg mit csinálsz? – kérdeztem szinte ordítva.
Az őrök felém fordultak.
– Mi történt?
Az összes nő felém fordult.
– Kérem szépen – mondta Leni.
Az egyik SS-katona máris ott volt velem szemben. Megragadta Leni karját, és tagoltan a fülébe súgott valamit, valamit, amit nem értettem, de Leni arca egészen eltorzult tőle.
– Rosszul van? – kérdezte egy másik őr.
A dirndlis nő megint felpattant:
– A méreg!
A többiek is felálltak, miközben Leni öklendezni kezdett, az őr az utolsó pillanatban húzódott hátra, Leni a földre hányt.

Az őrök kirohantak, hívatták a szakácsot, kihallgatták, a Führernek igaza volt, az angolok meg akarják mérgezni, egyes nők átölelték egymást, mások a falnak dőlve sírtak, a barna nő csípőre tett kézzel masírozott fel-alá, és furcsán horkantgatott. Odamentem Lenihez, megfogtam a homlokát.

A nők a hasukat tapogatták, de nem a görcsök miatt. Elmúlt az éhségük, és ehhez nem voltak hozzászokva.

Jóval több mint egy órát kellett ott töltenünk. Újságpapírral meg vizes ronggyal feltakarították a padlót, maradt a csípős bűz. Leni nem halt meg, csak a reszketése maradt abba. Aztán az asztalra borulva, arcát a karjára fektetve, a kezemet fogva elaludt, mint egy kislány. Éreztem, hogy feszül és háborog a gyomrom, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezen izgassam magam. Gregor bevonult.

Nem volt náci, sosem voltunk nácik. Kislány koromban nem akartam belépni a Bund Deutscher Mädelbe, nem tetszett a fehér blúz gallérja alá bújtatott fekete kendő. Sosem voltam jó német.

Mikor homályos és hosszúra nyúló emésztési időnk végeztével visszatért a készenléti állapot, az őrök felébresztették Lenit, sorba állítottak minket, és kitereltek a kisbuszhoz, ami majd hazavisz. A gyomrom már nem háborgott: hagyta magát elfoglalni. A testem magába szívta a Führer ételét, a Führer étele keringett az ereimben. Hitler megmenekült. Én újra éhes voltam.

Fordította: Todero Anna

Rosella Postorino: A Farkas asztalánál
Libri Kiadó, Budapest, 2020
380 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 3400 Ft,
e-könyv változat 2079 Ft
ISBN 978 963 433 6204 (papír)
ISBN 978 963 433 7744 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A II. világháború során sokan próbáltak véget vetni Hitler hatalmának. A náciknak pedig minden lehetséges módon meg kellett óvniuk a vezért, s le kellett leplezniük minden összeesküvést és merényletet.
A Farkasodúban, ahonnan Adolf Hitler csaknem három éven át irányította a Harmadik Birodalmat, tíz nő dolgozott előkóstolóként, hogy kiderüljön, ha valaki meg akarná mérgezni a Führert. Tíz nő nézett nap mint nap farkasszemet a halállal, hogy megóvja a náci vezér életét.
A huszonhat éves Rosa Sauer az egyikük. Férjéről, aki a fronton harcol, két éve nem hallott, szülei meghaltak. Rosa magányosan és kiszolgáltatottan néz szembe a háború borzalmaival, s miközben arra kényszerítik, hogy a Führer és a Harmadik Birodalom érdekében nap mint nap kockára tegye az életét, felkelti az egyik SS-tiszt figyelmét is, így egyre súlyosabb erkölcsi dilemmák elé kerül…

Címkép: Hitler és Eva Braun az asztalnál