Az ENSZ rettenetes hallgatása

Sokrétegű adat-kaleidoszkóp Nagy András tekintélyes méretű, pontos, gondosan adatolt tanulmánya, a Halálos együttérzés. Árnyalt ismertetésként csakis legalább akkora és olyan mélységekben kutató könyvvel lehetne próbálkozni, mint amilyenre a Kossuth Kiadó vállalkozott.

Az olvasó egyik, rögtön szembetűnő élménye az említett reménykedés a világszervezetben, illetve a hazai oldalon ténykedő elnyomó apparátus szürreálisan szakszerűtlen, ám hosszabb távon mégis hatékony ténykedése.

A kötet nyitó jelenete: Magyarország felvétele az ENSZ-be, majd a zárás: a forradalom kegyetlen elsöprése utáni újrafelvétel. A cselekmény, ha nem lenne annyira elkeserítő, akár groteszk is lehetne. Mert minek is lehetne nevezni azt, hogy történetünk az ENSZ-ben, hová a Magyar Népköztársaságot több éves küszködés után vették fel, azzal kezdődött, hogy a magyar delegációból éppenséggel senki sem volt jelen. Ugyanis az országot képviselő „diplomata”, az „Arany János” fedőnevű ávós (vagyis titkosszolga) New Yorkban megunta az éjszakába nyúló szócséplést, hazament, és szépen átszundikálta Magyarország belépését.

Pedig nagyon kellett a tagság akkor, egy évvel a forradalom előtt a népköztársaságnak, hogy a világszervezet tagja lehessen, s ezzel némi nemzetközi legitimációt nyerjen magának. Igaz, a tagságnak nem csupán diplomáciai értéke volt, hanem kiváló lehetőséget is nyújtott a terepmunkára: a küldöttségben dolgozók többsége ávós volt, maradékukat pedig Piros László belügyminiszter vezérelte, s az iratokból kitűnően a tényleges tevékenységük a kvázi védettség felhasználásával folytatott hírszerzés volt.

Nem meglepő fordulat, hogy a forradalmi magyar kormány által utasított „diplomata” egyszerűen nem olvasta fel az ország semlegességi nyilatkozatát. És így is folytatódott: a sztálinista ügynököknek végig volt képviseletük az ENSZ-ben, a forradalomnak meg nem.

Miközben Magyarországon lőttek a szovjet csapatok, és a nyugati sajtó folyamatosan szalagcímekben tudósított a forradalom kegyetlen elfojtásáról, a mind szaporodó kivégzésekről – a világszervezet hivatalosan nem értesült addigi történetének legnagyobb válságáról.

Az ENSZ okos, elegánsan légies főtitkárának sajnos tele volt a naptára, így aztán nem tudta fogadni Kéthly Annát, az egyetlen „szabad földön” lévő magyar politikust. Helyetteséhez, a „jugoszláv származású”, gyaníthatóan a Szovjetunióval összejátszó Protićhoz, valamint egy jogi ügyekben járatos munkatársához irányította a miniszter asszonyt. Kéthlynek viszont – hogy, hogy nem – egy forradalom idején nem voltak szabályos dokumentumai, hogy tárgyalóképes legyen a bürokratáknak. Ahogy ő fogalmazott, úgy járt, mintha egy fuldoklótól okmánybélyegekkel felszerelt papirosokat kértek volna, mielőtt mentőövet dobnak neki.

Jogi akadékoskodás, ismerős a helyzet, ugye?

Nemcsak a forradalom Nagy Imre-kormánya értette félre teljesen a helyzetet, de a hazai közvélemény is: a világszervezet hivatali logikájával ellentétes, a dekrétumokban visszahangzó elvek melletti kiállást remélt, sőt: segítséget. A buzdítás pedig csupán a rádióból dőlt, rövidhullámon közvetített harcászati tanácsokkal.

Miért reméltünk bármit, és főképp miért is jöttek volna ide segíteni? Az éppen zajló szuezi válság egészen más helyzet elé állította a nagyhatalmakat. Ott nem szabadságról és önrendelkezésről volt szó, hanem gazdasági, kereskedelmi, sőt egészen konkrétan: céges pénzügyi érdekekről.

Az úgynevezett szabad világ nem akarhatott olyan lépéseket, amelyek szembe mentek volna számos tagállamának valós érdekeivel. A britek nem örültek volna a ciprusi ügyletek hasonló feszegetésének, a belgáknak éppen Kongó volt a „belügyük”, s a harmadik világ, Afrika, Dél-Amerika diktátorait sem lett volna okos dolog piszkálni addig, amíg megőrizték az Egyesült Államokhoz fűződő őszinte barátságukat.

Gyakorlatilag egyetlen világszervezet sem zárta ki sorai közül a szovjet tankok hátán megalakult kádári népköztársaságot. A táborokban menedéket kérő százezreknek, s az otthon maradó éhezőknek – hiszen a mezőgazdaság gyakorlatilag leállt – voltaképpen csak egyetlen szervezet nyújtott segítséget, a Nemzetközi Vöröskereszt. Ennek viszont gondos mérlegeléssel kellett egyensúlyoznia, hogy „jogszerűen”, ugyanúgy juttasson ruhát, élelmiszert a nélkülöző köznépnek, mint az új intézmények fedése alatt visszatérő (leszerelt) ávósoknak (nem ritkán átállt kisnyilasoknak) és verőlegényeknek, meg a szovjeteket kiszolgáló új kiváltságosoknak.

Cserébe, ahogy kell, a kádári sajtó (más nem is volt) az éhezőket segítő vöröskeresztes önkénteseket „fasisztáknak”, a régi rendet visszahozni akaró „ellenforradalmároknak” címkézte, míg végleg ki nem szekírozta őket az országból.

A „jogszerűen kiegyensúlyozott” tagokból felállított, a „magyar ügyet” vizsgáló ENSZ-különbizottság jelentésének megvitatását sikerült az eredetileg 1957 februárjára kitűzött időpont helyett júniusig elhúzni, mikor a diplomaták már szabadságra mennek. Így az „ügy” az év végén került napirendre, mikorra már visszafordíthatatlanul végbement a forradalmárok bebörtönzésére és hulláira települő „kádári konszolidáció”.

Ekkor sem „sürgősséggel” tárgyalták. Három évvel a forradalom kitörése, egy évvel vezetőinek kivégzése után az 1959-es decemberi közgyűlés 74. napirendi pontja lett a magyarok ügye.

Az „ügy” végül az ENSZ-tagság felfüggesztéséig jutott: a „diplomaták” változatlanul működhettek tovább, pezsgőzhettek a fogadásokon a demokráciákkal, míg 1963-ban meg is született a nagy kompromisszum: a bebörtönzött forradalmárok maradéka amnesztiát kapott, s cserébe visszaállították Magyarország mandátumát.

Nagy András: Halálos együttérzés. A „magyar ügy” 1956–1963
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020
560 oldal teljes bolti ár 4990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4242 Ft,
ISBN 978 963 099 4781

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Nagy András több mint negyedszázada kutatja, hogy mi történt Nyugaton, főként az ENSZ-ben 1956 őszén és a következő években, hogy kik és hogyan képviselték a magyar forradalom ügyét, s kik voltak ennek ellenfelei. Erről szólt a 2005-ben megjelent, A Bang-Jensen-ügy – ’56 nyugati ellENSZélben című kötete.
Az azóta eltelt években rengeteg dokumentum vált hozzáférhetővé – ezt a hatalmas forrásanyagot dolgozza fel a szerző új könyvében.