Posted by Kereszty András
>1956. október 23-án rendkívüli esemény történt. Apám, amikor ebédre hazajött a Főiskoláról, hozott magával egy két kilós kenyeret. Ilyet sohase tett. Kenyeret emberemlékezet óta anyám vett a Dohány utcai péknél. Mint ahogy tejet, tejfölt is az ugyanebben az utcában – jóval messzebb lévő Tejcsarnokban, ahol nagy bádogkannából mérték fél és egy literes mércével a tejet és két decis mércével a tejfölt. De most apám plusz kenyeret hozott.
– Zavargások lesznek. A Főiskolán nagy a nyüzsgés – mondta apám. – Tüntetéseket szerveznek. Gondoltam, esetleg nem nyitnak ki holnap a boltok.
Nem sokkal később megjelentek a tüntetők a Körúton. Egészen addig egyetlen ilyen tiltakozó menetet láttunk „történelemre néző” ablakainkból. 1954-ben, amikor a magyar foci-csapat elveszítette az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) ellen a döntőben a világbajnokságot és a szövetségi kapitányt, Sebes Gyulát fújóló csoportok mentek végig az utcán. (Én a mérkőzés végét végigbőgtem a rádió előtt). De most1956-ban ez más, politikai tüntetés volt. „Vesszen Gerő!” – kiabálták, Gerő Ernő az új főnök volt, a párt első titkára. Kivágták a Barcsay utca sarkán éles késsel a címert, amelyen búzakalász és kalapács kívánta jelképezni a munkás-paraszt-szövetséget. De az ég világon semmi köze se volt Magyarországhoz. Nagy kerek lyuk lett a piros-fehér-zöld sávok között. Az emberek csak vonultak, csak vonultak, a sornak nem volt vége, sok járókelő is csatlakozott hozzájuk.
Mi otthon maradtunk, bekapcsoltuk a rádiót. Nagyon jó rádiónk volt, 600 forintért vettük az Orion világvevőt. Azért, hogy hallgatni tudjuk a 13, 19, 25 és 31 méteres rövidhullámot, a Szabad Európa Rádiót, a „szabad Magyarország hangját”, amelyben tárogató szava jelezte a pontos időt. („Szól a kakas már, majd meg virrad már”). Volt időszak, amikor a rádiót zavarták, egy olyan zörejt bocsátottak az adásra, hogy nem tudta senki kivenni kivenni, miről is beszélnek. De most tisztán lehetett mindent hallani. Csak éppen ők sem tudtak semmit.
A forradalom második napján is leginkább otthon ültünk, de apámmal lemerészkedtünk a Blaha Lujza térre (2 utcasarokra tőlünk), mert azt hallottuk a házban, hogy odahurcolták Sztálint. Mármint a szobrot a Ligetből. Így is volt. Ott feküdt az Akácfa utca elején a hatalmas bronzkolosszus. Feje levágva és munkásnak kinéző emberek szabdalták a testét lángvágóval. Felvettem a földről egy bronzdarabkát, de apám elkérte, és eldobta: „Az ilyen emléktárgyak csak bajt hoznak” – mondta. Egyébként otthon voltunk és Miuval, a fekete-fehér sziámi macskával játszottunk. Szeptemberben kaptam, születésnapomra. A Rádióból annyit tudtunk, hogy folytatódnak a tüntetések, a rádió épületénél éjszaka lövöldözés volt. Kijárási tilalom van érvényben, és szünetel a munka. Apám is tisztázta egy utcai telefonfülkéből (az működött), hogy a Főiskolán nem tartanak igényt rá. A hirdetőoszlopokra rengeteg plakát volt ragasztva. Követelésekkel. Mindenféle ponttal, amit a kormánynak be kell tartania. Ilyen szövegekkel: Ruszkik haza!”
Kint ebédeltünk a konyhában, amikor iszonyú nagy csörömpölés támadt a Körúton, és gépfegyverek kelepeltek. Aztán üveg tört össze a szobában . Csak akkor futottunk be, amikor véget ért a lövöldözés. Még láttunk az utcán vonuló szovjet harckocsi-sor utolsó két acél behemótját. Belőttek a lakásba, szétrobbantották az ablaküveget, és nyakon lőtték a „nagymamát”. Helyesebben azt a képet, amely a Nagyszobában lógott a pianínó fölött és Herzum nagypapa festette Antoni Katalin nagymamáról. Az orosz géppuskás – azt gondolván ember van az ablakban – szó szerint „halálosan” célzott. A képet a következő évtizedekben – emlékeztetőként – nem hoztuk helyre.
Aztán szép lassan nyugodtabb napok jöttek. A Körút lakói lejöttek az utcára, felszedték a macskaköveket és abból egy nagy barikádot építettek, hogy az orosz tankok ne tudjanak újra átjönni erre (tudtak). Kinyitott a pék. Olyan csönd volt, hogy Miklós elmehetett kenyérért. De mikor visszajött izgatottan mesélte, hogy már itthon volt, a kapualjban, amikor valaki kétszer rálőtt. Lementünk, megmutatta a golyó nyomokat. A hét végén egy nagyot sétáltunk. A törött kirakatüvegek mögött sok helyütt kosarak voltak pénzzel. „A sebesültek javára”. „A halottak családjának” – ilyen feliratokkal. Senki sem vett ki a pénzből, sokan betettek egy öt vagy tíz forintost. Megnéztük a Rákóczi úton a kiégett orosz tankokat. Benzinpalackokat vágtak hozzájuk, attól gyulladt ki az üzemanyag tartályuk. A kiégett acélszörnyek mellett, egészen kicsire zsugorodott katona-hullák feküdtek. Egyébként otthon voltunk, csak újságért és kenyérért jártunk le. Rengeteg új újság volt. Szabad Ifjúság, Igazság, Valóság, Magyar Honvéd, Néphadsereg. Mindegyik címlapján Kossuth-címer. A Szabad Népen, a Népakaraton (ezen a címen jelent meg a Népszava), a Magyar Nemzeten is. A rádió állandóan be volt kapcsolva. Hol a budapesti adó híreit hallgattuk, hol a Szabad Európát. Én lejártam Schultheiszékhez és komoly hírmagyarázatokat tartottam nekik arról, hogy az oroszoknak most már ki kell vonulniuk az országból, Magyarországon demokrácia lesz és ebben az amerikaiakra is számíthatunk. A két idős hölgy tátott szájjal hallgatta az okfejtésemet, és kis teasüteményekkel jutalmaztak, amelyet a forradalom napjaiban sütöttek.
Aztán november 4-én arra ébredtünk, hogy „csapataink harcban állnak”, vagyis támadnak az oroszok. A háború idején szerzett rutinnal szüleim, nagyszüleim gyorsan nagy batyukba pakoltak ágyneműt, ruhát és lementünk a légópincébe. Volt összehajtható vaságyunk, meg kiszedtük az ágydeszkát a kanapékból, arra raktuk a dunyhákat. Helyre állt az 1945-ben megszakadt pince-lét. A fekvőhelyeket a ház lakói ugyanoda tették, ahol kilenc évvel korábban álltak. Megnyílott a konyha a petróleum-főzőkkel. Anyám svájcisapka viselésre kötelezett, amelyből elől kifésült egy hajtincset. Úgy vélte, igy fiatalabbnak nézek ki tizennégy évesnél és nem visznek el az oroszok, ha majd az oroszok elviszik a férfiakat. De az óvóhelyeket összekötő lyukakon át nem közlekedtek oroszok, azon időnként piros-fehér-zöld karszalagos, géppisztolyos fiúk csapata jött át. Így közlekedtek a felkelők a város alatt. Egyszer Lipka, a sánta ex-légionárius félrehívott. Azt mondta: „Te vagy az egyetlen, aki ebben a társaságban férfinak tűnik, gyere velem!” Nagyon büszke voltam erre, akármit megcsináltam volna. Kivezetett a hátsó pincekijáraton át a Kertész utcába. Itt négy vashordó állt. „Benzin van bennük, valószínűleg a Beszkárté (ez volt a közlekedési vállalat, amelynek székháza pontosan a házunk mögött emelkedett). Ha bármelyiket lövés éri, akkora robbanás lesz, hogy leég az egész ház. Görgessük el őket”. Nekiláttunk, átgurítottuk őket szembe a Beszkárt kapujába. Az udvarára nem tudtuk, mert azt acél-rács zárta le. De eléggé védettek lettek a hordók ott a beugróban. (Legalábbis nem robbantak fel). Közben folyton hallottuk, hogy lőnek a Körúton. A Kertész utcában nyugalom volt, Lipka megszorította a kezemet, és azt mondta, „Ez jó meló volt”.
Aztán a forradalom elbukott. Kimentünk a pincéből, körülnéztünk – családi kirándulás keretében – a városban. A Körút hatalmas romhalmaz volt. A házunkkal szembeni Barcsay utca sarkán álló ház közepe leszakadt. Kiderült, hogy a mi épületünk 3. emelete is tank-belövést kapott. A New York palota tornya a földre omlott, elzárta a villamos síneket. Mindenütt felszedett utcakövek, kiégett kirakatok, széttört üveg. Felborult villamosok. A kiégett tankok és elgörbült csövű ágyúk még ott maradtak a harcok helyén.
Fenn a lakásban a betört ablakok és a fűtés hiánya miatt jéghideg volt. Szegény Miú cicánk teteme ott hevert az előszobában. Törölközőbe göngyöltük és levittük utolsó útjára a szeméttartóba. (Én vittem oda).
Beköltöztünk a konyhába. Egyetlen hatalmas ágyraktár lett. A gáztűzhellyel (gáz volt) tudtunk fűteni, főzni. Viszonylagos komfortba kerültünk. De a WC-t csak úgy használhattuk, ha előtte vizet melegítettünk egy fazékban.
Valamikor novemberben (talán a végén) meglátogatott minket nagybátyám, Tati bácsi. Azzal kezdte, „Pakoljatok”. És aztán előadta ott az ágyakkal teli konyhában azt, hogy hoz egy teherautót és induljunk együtt Nyugatra. Nem mentünk, apám munkára jelentkezett a Testnevelési Főiskolán, ahol az orvosi tanszék vezetője volt. Mi meg mentünk szépen vissza az iskolába. Én nyolcadik osztályos voltam. Igazi „forradalmat” csináltunk. Újságokból kivágott és saját magunk által rajzolt Kossuth-címerekkel raktuk tele a hirdetőtáblákat, a falakat. Felírtuk krétával, hogy éljen a forradalom. A tanárok hagyták, nem törölték le. Bizonytalanok voltak. Nem tudták a helyzetet kezelni. Szerencséjükre gyorsan jött a karácsonyi szünet. Utána már megkapták a hivatalos eligazítást, hogy nem forradalom, hanem ellenforradalom volt októberben. Januárban többet már nem lehetett forradalmárkodni. Karácsonykor kicsit más volt a helyzet, mint a korábbi években. Anyám boldogan fedezte fel – és eltette – az Érdekes Újság címlapját, amelyen a Szent Család volt a betlehemi jászol előtt.