Posted by Székely Ferenc
1. döntés
1979-ben a Kínai Népköztársaság és Teng Hsziao Ping a fejébe vette, hogy megtámadja Vietnamot, mert az merészelte felszámolni kedvenc Frankensteinjét, az eszelős kambodzsai Pol Pot rendszert. A támadás első heteiben 100,000 vietnami civil halt meg, ami a fele annak, amennyit az amerikaiak öltek meg 25 év során…
2. döntés
A Magyar Filmhíradó viszont úgy határozott, hogy engem küld oda, hogy derítsem ki, mi a fene folyik ott. A megbízás kvázi sokkhatásként ért, de fejest kellett ugrani.
A fődramaturg, a varázslatos agyú Gere Mara alaposan felkészített. Azt javasolta, hogy keressek a filmnek egy főhőst, akire az egészet rá lehet építeni, különben nehezen összeköthető riportok lesznek csak, amik 3-3 percben érdekesek, de nincs kohéziójuk. Nem állnak össze dokumentumfilmmé. A riportfilm most még érdekes, de elavul, a doksi viszont fennmarad – ha jó.
És vajon ki lehet jobb főhős, mint maga az ország vezetője, Pham Van Dong miniszterelnök? Nem csak azért, mert ő a Góré, hanem mert van saját története is. Több fronton harcolt a franciák ellen, volt börtönben és üdült egy börtönszigeten (mint a Pillangó), majd a győzelem után ő volt Ho elnök első számú embere, végig az amerikaikkal vívott háborúban, majd az ország miniszterelnöke.
Ő maga volt az ország történelme. Tőle kértem interjút, és meg is kaptam. Azt terveztem, hogy az ő életén végig haladva fel tudom építeni az én kis katedrálisomat.
DE VÉGÜL NEM VOLT BENNE KÖSZÖNET.
Amikor elkezdtük a felvételt, kiderült, hogy a miniszterelnök valami fura, elvarázsolt, pszichésen dermedt állapotban van, motyogott, leesett a feje. Használhatatlan volt. Ekkor hirtelen feltárult a terem tíz ajtaja, mindegyiken berontott 2-2 ijesztően kemény úriember, és kivágtak minket ottan, mint macskát szarni. Közölték, hogy az interjú törölve, és erről nem szabad beszélni senkinek.
Később többször volt alkalmam mindenféle titkosszolgálatokba ütközni a világ bármely pontján, amerikaiba, kubaiba, izraelibe, oroszba, mert ha az ember bepofátlankodik magas állású személy aurájába, akkor arról le szokták beszélni. De soha, sehol ilyen kemény és ijesztő faszikat nem láttam, mint ezeket.
Felpakoltak minket a saigoni járatra, csak legyünk onnan minél messzebb.
Katedrálisom recsegve-ropogva dőlt össze. A gerinc megroppant, a Hősök tartalékpadján meg nem ült senki.
Megérkeztünk a Caravelle szállóba, amit azért kértem szálláshelyül, mert a ‘Csendes Amerikai’ [Graham Greene] hangulatát akartam használni, mint inspirációt. A háború idején az újságírók, riporterek, fotósok, másodosztályú hírszerzők ilyen helyeken laktak, és esténként a bárban csereberélték a híreket, neveket, infókat, kurvák lakcímeit, vagy csak elemezték a helyzetet. Kiépített kapcsolataik voltak a helyi újságírókkal, mindenféle zsarukkal, így piaca volt itt az információnak meg a dezinformációnak, és rejtélyes, sejtelmes dolgok történek a szállodai kulisszák mögött. Egyszer-egyszer gyilkosságok is.
A Caravelle volt a legnépszerűbb. Amikor az amcsikat kifüstölték onnan, a ő törzshelyük elnéptelenedett. Még a titkárnőik is csimpaszkodtak az utolsó helikopterek talpaiba, csak el innen! Semmi jóra nem számíthattak. Aki lepotyogott, azt helyben agyonverték.
De azért maradtak is igen sokan. Britek, németek hollandok, franciák, japánok, és elsősorban ausztrálok.
Felvonszolódtam a tetőteraszra, ahol egy remek bár működött, és azt terveztem, hogy előbb leiszom magam, majd átlépek a korláton egy langymeleg hajnali tripre, és elszállok. Ott álltam 8,000 kilométerre a hazától, elvállalva egy jelentős feladatot, és nem fogok tudni produkálni semmit. Ennél kevesebbért is leveti magát az ember egy ilyen helyen.
– Hey pal, wan’another booze? – rikkantott rám egy reszelős hang. Egy vietnami szalmakalapos alak dülöngött az egyik asztalnál a korlát mellett, egyedül és unatkozva. Integetett, hogy üljek oda. Ez visszarántott a korláttól, és megindultam az asztal felé. Ahogy közeledtem hozzá, úgy lassultak a lépéseim. Egek, ez nem lehet igaz! Tényleg létezik ilyesmi?
– Heay Buddy, want’nother drink? – kérdezte újra. Akkor préseltem ki az első helyes mondatot, hogy nem még egyet akarok, mivel ma még egyet sem ittam. Röhögni kezdett, és hozatott egy üveggel. Jameson volt.
– Miért nézel ilyen hülyén? – kérdezte. – Ki vagy?
– Maga Wilfred Burchett?
– Okos fiú! Ezt hogy találtad ki?
Úgy találtam ki, hogy az indulás előtti héten volt egy nagy riport a hadműveletekről a Newsweekben. A címlapsztorit töviről hegyire elolvastam, és Wilfred Burchett volt a szerzője. Már akkor bevéstem, hogy ő volt az első civil, aki a hirosimai bombázás területére léphetett, és drámai cikkekkel sokkolta a világ közvéleményét. Össze is szedett ott valami nyavalyát, amitől sokat kellett innia, legalábbis ezzel magyarázta a második palackot.
Később Indokínába helyezte át magát és végig tudósított a vietnami, laoszi, kambodzsai frontokról. Közben mély barátságot kötött Ho elnökkel, és ez a duhaj ausztrál, aki mindent (is) tudott a ország történetéről, és remek sztorikat ismert, akkor a világ No.1. újságírója volt
– Hát te meg miféle szerzet vagy? -kérdezte.
Gondoltam, elmesélem neki, milyen pórul jártam Phammal.
Legyintett. – Az egy hülye, még egy épeszű mondatot nem tudott kinyögni életében. Ha kell neked valaki, akinek van sztorija és mindent tud, akkor itt az embered.
– Megtenné nekem?
– Hát persze, öcsi, csak gyorsan, mielőtt teljesen kidőlök.
– Köszönöm. De ne menjen sehová, mindjárt jövök.
Robogtam le a lépcsőn, el is tévesztettem az emeletet. Elkezdtem rugdosni KisPista ajtaját. Nem repesett, de mondtam, hogy jöjjön azonnal a cuccal, különben én csinálom meg, és ez pánikba sodorta. Még Traub Gyulát kellett kiszaggatnom a horkolás magnetikusan bűvös világából, ami létének fontos eleme, és robogtunk vissza. Burchett még ott volt, pedig az a rémálom lebegett előttem, hogy csak hűlt helyét találjuk.
De nem, mert éppen akkor nyittatta ki a harmadik Jamesont.
Elkezdtük a beszélgetést, és ment is, mint a vízfolyás. Észre se vettem, hogy mennyi idő telt már el, amikor KisPista megkocogtatja a vállam. – Állj le!
– Mi van?
– Végét járja a negatív. Ha ezt most ellőjük, nem marad másra.
– De hát ő a gerinc, ő a Hős, a legfontosabb.
– Leszarom a gerincet. Ha ez elfogy, mehetünk haza. Nem jutunk el a prosti átnevelőbe, a hadifogolytáborba, sőt még Kambodzsába se. Az anyag ki van centizve.
– Használunk majd archívokat.
– Frászt használunk. ITT vagyunk, tudnánk forgatni, és az én filmemben ne legyenek himi-humi archívok, mert az fogják mondani, hogy béna voltam, pedig közben te szúrtad el, de én nem fogom azt mondani, hogy te szúrtad el, mert szolidáris vagyok, tehát én leszek a hülye.
– Mit tanakodtok, fiúk? – szólt közbe a sztentori hang. – Nincs film?
– Fogytán.
– Ne szarjatok be. Ha van hely a világon, ahol egy órán belül becsempésznek neked bármit, az Saigon. Mi kell?
– ORWO, 35-ös, fekete-fehér.
– Az tömegcikk. Vietnami embernek egy napja sem telhet el ORWO 35 nélkül. Azt vacsoráznak. Várjatok, amíg felhívok egy jaguárt.
Akkor hallottam először közemberekre, hogy jaguár. Használtam is később gyakran.
Elbotorkált a bárpult telefonja felé. Kissé bizonytalan volt már a járása, nem afféle ripegős.
A város felett most kelt fel a Nap, mint a trópusokon szokta – viharos sebességgel. Amíg Burchett telefonált, lebámultam erre a fura, szépséges, véres, kedves és gyilkos városra,
ahol nem is olyan régen még monkok égették el magukat tiltakozásul, és ahol a Bevonulás estéjén az északi katonák legyilkoltak 10,000 kiskereskedőt, mint amerikai kollaboránst, és ahol éppen tegnap püföltek az utcán embereket, a helyi kínai etnikum tagjait, akiket árulónak tekintettek, mint ’41-ben Amerikában a japánokat. Aztán ezeket táborokba vitték, a családjaik meg ott őrjöngtek naphosszat a drótkerítésnél, és akkor közülük is lelőttek egy párat, aki túl nagyhangú volt.
Lába kelt még egy Jamesonnak – én is besegítettem, nehogy teljesen leszopja magát, amikor végre befutott 10 kazetta ORWO, és folytathattuk. Kérdeztem Burchettet, hogy mennyibe fáj ez nekem, de csak röhögött és legyintett.
– Már el van rendezve. Úgyse tudnád kifizetni. Itt szívességi alapon mennek a dolgok.
Az utolsó válasz végén elaludt. Rádőlt az üvegasztalra, és távol lépett a földi valóságtól. Nem találkoztunk többet, de nem is kellett. A Gerinc megvolt, és mehettünk a prostikhoz. Mármint filmezni, ahogy „átnevelik” őket rendes családanyákká.
Később olvastam, hogy meggyanúsították azzal,hogy a szovjeteknek kémkedett. Nem lettem meggyőzve erről, mert tényeket keveset említettek, inkább csak konteókat. Már akkor divat volt ez a sajtóban, nem mai találmány.
Amerika nem szerette őt, mert rosszakat írt Hirosimáról, és még rosszabbakat a vietnami beavatkozásról.
De engem ez már nem nagyon izgatott, A Gerinc megvolt és lett mire építeni, és nagyon jól sikerült.
A korszak két legkeményebb kritikusa akkor Szentmihályi Szabó Péter (ÉS) valamint Csala Károly voltak (Filmvilág).
Rettegve vártam az ítéletüket, ami a várakozásaimat messze meghaladta. Szentmihályi a képek erejét dicsérte és a narrátornak felkért – akkor még főiskolás – Máté Gábor értelmes és szép beszédét. Csala viszont a szöveg erejét emelte ki, mert tárgyilagosnak találta, szemben a korábbi filmek pátoszos és heroikus hangvételével. Ez egy kellemes egyensúly lett így, egy sima, egy fordított, tehát rendben volt.
Ezzel a MEGTÖRHETETLENEK lett a film, amivel beléphettem a Nagykapun.