Posted by Csikvári F. András
>Tavaly nyáron egy jó könyvet adott ki Pogátsa Zoltán. Örömmel olvastam és még egy kis elismerő recenziót is írtam A globális elit – ről. http://utodaink-jovoje.hu/11szam.php
Sajnos ezután a könyv után ezt nem tehetem meg.
A könyv jelentős része nem is közvetlenül közgazdasági téma, hanem (jól ismert) felsorolása a Föld előtt álló veszélyeknek: klímakatasztrófa – annak okai és következményei. A fő ok természetesen maga a kapitalizmus, növekedést inherens módon megkövetelő termelési rendszer. A konklúzió is az, hogy nem a növekedés folytatása az alternatíva, hanem a globális összeomlás. Vagy a fenntartható gazdaság, egy zöld átmenet után.
Ezért nyilvánvalóan nem lett volna érdemes kiadni egy új könyvet, de mi sem ezért vettük meg, hanem mert lehetséges megoldásokat vártunk a zöld átmenetre, az új gazdasági rendszerre.
Az egész könyvön áthúzódik két probléma. Az egyik, hogy Pogátsa valamiért kerülni akarja a felső tízezerrel való szembe kerülést, sőt igazán az egyes ember viselkedését és szokásait sem kívánja módosítani. Azt írja, hogy “ehelyett inkább mutassuk meg, hogy a megoldás túl van az egyéni szinten, hiszen minden egyén egy globálisan működő társadalmi-gazdasági berendezkedés apró része. És hogy ennek a berendezkedésnek van alternatívája. Ez ennek a könyvnek a célja.” (11.oldal)
Pontosan ez az, amit nem találtam meg ebben a könyvben.
A másik probléma, ami áthúzódik ezen a könyvön, azt én a lépték és mérték problémájának nevezném. Az egész klíma-katasztrófa egy globális, az egész világra, és előbb-utóbb minden egyénre, kiterjedő ügy. Lehetségesek lokálisan jó módosítások, megoldások, de ezek a globális összképet kevéssé fogják módosítani. Végülis igaz ugyan, hogy egy nagy fát egy bicskával is ki lehet vágni, de ez itt bizonyosan nem lehet megoldás.
Mindjárt itt van az idő kérdése, mennyi időnk van? Az EU Kopernikusz programja 2034 augusztusára jósolja a kritikus másfél fokos felmelegedés elérését – ezt már nem lehet megakadályozni. Ennyi idő alatt biztosan csak a töredékét tudjuk elvégezni annak a feladatnak, amit a könyv felsorol.
A legnagyobb csalódást nekem az okozta, hogy Pogátsa – annak ellenére, hogy többször hangsúlyozza, hogy minden megoldási javaslat egyben a szegények és a gazdagok közötti elosztási ügy is – úgy véli, hogy nincs szükség a szupergazdagok pénzére, megoldást nyújt a Modern Monetáris Elmélet (MMT).
Az MMT azt mondja, hogy a deficit egy államháztartásban nem központi kérdés, az állam a saját pénzéből annyit nyomtathat, amennyit csak akar, ha azt jó célra fordítja. Ezt mindaddig teheti, amíg az infláció nem pörög fel. Hogy mekkora ez a nyomtatható pénz, a GDP hány százaléka, azt Pogátsa nem tárgyalja.
Összegezve: az MMT egy szuverén ország költségvetésére vonatkozik. Ezt ajánlja Pogátsa Zoltán a globális zöld átmenet megvalósításának pénzügyi hátteréül.
Én a következő próbát javasolnám: Magyarország lakossága évente 3,2 bcm (milliárd köbméter) gázt használ el. Ennek kiváltása zöld villamosenergiával minden szempontból (klíma és magyar szempontból) egy nagyon pozitív lépés lenne. Ez pontosan egy Paks I. nagyságrendű zöld erőmű létrehozását jelentené az országban lokálisan szétszórva, az energia tároló kapacitásokkal együtt. Hozzátartozna egy minden faluba, házba, lakásba bemenő új megfelelő kapacitású elosztó vezetékrendszer kiépítése. Nem teszek kísérletet a költségek megtippelésére, de kíváncsi lennék, hogy mit mondana a magyar pénzügyminiszter, amikor megkérnék, hogy ehhez nyomtasson pénzt.
(És összességében ez egy milyen kicsi magyar projekt! A zöld átálláshoz a világon szükséges beruházások valóban elképesztőek: a fosszilis tüzelőanyagoktól függő teljes állományt ki kell majd cserélni. Ide tartoznak a repülőgépek, a fűtési rendszerek, az erőművek és a járművek. Az elektromos hálózatoknak világszerte rugalmasabbá kell válniuk ahhoz, hogy ellenálljanak a megújuló energiaforrásokból származó, változékony termelésnek. A Nemzetközi Energiaügynökség, egy hivatalos előrejelző szervezet becslése szerint 2030-ig évente mintegy 4 billió dollárra (vagy a jelenlegi világgazdaság GDP-jének 4%-ára) kellene beruházni.)
Nagyon furcsa az is, ahogy Pogátsa a globális pénzügyi elitet negligálja ebben a könyvében. Pont ő, aki a globális elitről olyan jó könyvet írt, amiben például azt is tárgyalta, hogy a felső tízezer hogyan és mennyire van összefonódva az alvilággal.
A fentiek után kötözködésnek tűnik, de szóváteszem: Pogátsa Zoltánt nem éri utol az egyes közgazdászok betegsége, hogy manipulatív módon használják a matematikát. (Magyarul, elosztják a Gizikét a gőzekével és ebbe belelátnak komoly trendeket.) Viszont ő sem menekül meg a klímával foglalkozók betegségétől: a nagyon nagy számokat valahogy érzékeltetni kell. A könyv 21. oldalán azt mondja, hogy 2020-ban az óceánoknak 20 zettajoule többletenergiát kell elnyelnie, ami körülbelül tíz hirosimai atombombának fele meg másodpercenként. (Ez naponta 850.000 hirosimai bomba. Pogátsa hivatkozása: IPCC Report on Oceans 2019 – ebben se zettajoule, se Hirosima nincs.) Aztán a 37. oldalon pontos hivatkozás nélkül idézi Bill McKibbon klímaaktivistát, aki napi 500.000 hirosimai atombombát említ az idézet szerint. Megnéztem McKibbon videóját, ő ott 400.000 Hirosimáról beszél. (Akármennyi is, ennyi Hirosima naponta felment attól, hogy állandóan ellenőrizgessem, hogy a WC-ben leoltottam-e a villanyt.)
Sajnos tudnék még hasonló példákat hozni a könyvből, de ne kicsinyeskedjünk. Felejtsük el.