Gabriel García Márquez

Posted by

Simkó János
Estike
„Engem, uram, Gabriel García Márqueznek hívnak. Sajnálom: ez a név nekem se tetszik, mert olyan közhelyek füzére, amelyekkel soha nem tudtam azonosítani magam. Aracatacában születtem, Kolumbiában. Állatövi jegyem: a Halak, és feleségem Mercedes. Ez a két legfontosabb dolog, ami az életben történt velem, mert ennek a kettőnek köszönhetem, hogy az írásból élek.”
*
„Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat” (Gabriel García Marquez)
2014. április 17-én hunyt el Gabriel García Márquez, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író, újságíró.
*
Aracatacát, amely lehet, hogy banánültetvényeiről híres Latin-Amerikában, a világ mégis Gabriel García Márqueznek köszönhetően ismerte meg. Kolumbia leghíresebbje 1928. március 6-án született, és a csodának: egy szemfüles bábának és egy kis rumnak köszönhetően maradt meg a bonyodalmas világrajötte után. A nagyszülei nevelték, rengeteg, különösebbnél különösebb rokonnal körülvéve, akik közül sokan Gabo- ahogyan barátai hívták- könyveiben szereplőkké váltak. A mágikus realizmus legnagyobb mestere, később így emlékezett gyermekkorára: “minden írásomat a nagyszüleimmel töltött idők emléke lengi be”. A bogotai egyetem jogi karára járt, pontosabban inkább az egyetem melletti kávéházakba, ahol naphosszat olvasott, írt, barátkozott. Szerencsére a törvénykönyvek helyett az irodalmat választotta.
Mielőtt 1962-es Baljós óra című művével hazájában elismerést aratott, már évek óta újságíróként járta az országot. A világhírnév sem maradt el: 1967-ben megjelent máig legolvasottabb regénye, a Száz év magány, melyet a világon 50 millió példányban adtak el. Állítólag akkor született, amikor a család éppen vakációja úticélja felé autózott. Márquez fejében felvillant az első mondat, visszafordította az autót, majd 18 hónapra bezárkózott a szobába. Csak írt és dohányzott. Majd megszületett a remekmű. Az írásban a legjobban a történet kitalálását, a szálak szövését szerette, magát az írás folyamatát nem.
Felesége, Mercedes gyerekkori szerelme volt, két fiuk született. Újságíróként dolgozott Kubában, New Yorkban, Mexikóban, bejárta Európát, Magyarországon is járt. Márquez egy ideig Spanyolországban élt, majd a hetvenes évek végétől Mexikóban élt, s egyre aktívabban vett részt a közéletben is. Nyíltan vállalt baloldali nézetei és Fidel Castróval fenntartott barátsága miatt hazájában és az Egyesült Államokban nem volt szívesen látott vendég.
1981-ben megkapta a francia Becsületrendet, ebben az évben jelent meg az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregénye is. 1982-ben neki ítélték az irodalmi Nobel- díjat, az indoklás szerint “regényeiért és elbeszéléseiért, melyekben fantasztikum és valóság ötvöződik mesterien, és mert e sajátos képzeletvilágú művek révén ábrázolja földje életét és konfliktusait”.
Nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, később demenciát. Évek óta visszavonultan élt, az írással azonban nem hagyott fel: 2002-ben megjelent memoárja Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel, 2004-ben a Bánatos kurváim emlékezete című regénye, 2010-ben a Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című kötete. (lafemme.hu)
*
BLASQUEZ: Pár év óta valósággal elkápráztatja a világot egy tündöklő latin-amerikaiírócsoport, olyan nevek, mint Asturias és Cortázar, Rulfo és Carpentier, Fuentes és Vargas Llosa, akik mind megszállottan törekszenek földjüknek, hagyományaiknak, lázas kontinensüklényegének kifejezésére. A dél-amerikai regény jó néhány szakértője García Márquezt helyezi e rohamcsapat élére.

GARCÍA MÁRQUEZ: Abban a jelenségben, amelyet Európa újjászületésnek lát, az a gyökeresen új, hogy a dél-amerikai írók történelmük folyamán először mernek írók lenni. Ha így nézzük a dolgot, nem újjászületésről, hanem valóságos megszületésről van szó. Mostanáig Dél-Amerikában csak vasárnapi írók voltak, akik kenyérgondok közt éltek, és behódoltak a hagyománynak és a spanyol akadémizmusnak. Történelmünkben először hinni mertünk önmagunkban; le mertünk rázni minden béklyót; egyszóval élni mertünk szerzői jogainkkal.
Mi történt? Egy szép napon a bennünket körülvevő valóság már majd kiverte a szemünket. Mi volt a tennivalónk? Az, hogy történeteket meséljünk, a mi történeteinket. Mert hát volt mit mondanunk. Megesik, hogy a művészet néha elébe vág a történelemnek, nem igaz? Ott volt a lehetőség, csak rajtunk múlt, hogy meg- ragadjuk-e. Ha a nyelv élettelen, mindent szabad. Így volt merszünk az eddigitől eltérő spanyol nyelv használatához, egy olyan spanyolhoz, amely
nem marad mögötte azoknak a képtelen szörnyűségeknek, amelyeket magunkban hordozunk.
(Adélaide Blasquez interjúja; 1973, Zsolt Angéla fordítása )
*
„Éppen az elsárgult papírjaimmal, a tintatartóval és a lúdtollal bíbelődtem, amikor a park mandulafái közül kirobbant a nap, és a folyami postahajó, egyhetes késéssel az aszály miatt, bőgne úszott be a kikötő csatornájába. Végre itt volt a valóságos élet, a szívem megmenekült, és arra ítéltetett, hogy jó szerelemben haljon bele a századik évemet követő bármelyik nap boldog agóniája” (Marquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak)
*
Idézetek a Száz év magányból:
Mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.
*
Még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben és kihull az emberek emlékezetéből.