Posted by “Apám sosem mutatta meg a lélekkövét. Volt a házban egy bezárt szoba, ahova soha sem engedtek be minket, apám is csak évente egyszer ment be, minden év június 22-én, hajnalban öt órakor. Mindig hallottuk, ahogy lehullanak a hatalmas láncok, amelyek az ajtót védték, aztán órákig csönd lett. Apám néha csak második éjszaka került elő a szobából. Én aztán korán elkerültem a háztól, mivel nagy volt a szegénység, beadtak a gyárba Ternibe, a kohó mellé, szenet hordtam, és salakot ürítettem egész nap, amikor néha hétvégente hazamentem, évente egy-két alkalommal, csak sírtunk anyámmal. Apám a kert végében ült a rókák ketrecénél. Hát igen, a rókaketrecek – erre viszont nagyon élesen emlékszem egész gyerekkoromból. A kert végéből áradó csípős bűzre. Az a róka, amely megtalálta apám lélekkövét, persze már rég nem élt akkor, a tizedik, vagy huszadik generáció lakott nálunk, de apám olyan nagy tiszteletben tartotta őket, hogy valamennyi utódot felnevelte, egyet sem pusztított el, mindegyiket haláláig etette és simogatta. velünk tulajdonképpen alig törődött. Anyám sose mondta, de azt hiszem, azért éheztünk egész gyermekkorunkban, mert minden pénz és minden élelem a rókákra ment. De úgy tudtuk, megérte, mert az ősük találta meg apám lélekkövét. Egy időben, 30 éves korom körül, amikor nagyon nem tudtam, mit kezdjék a világban magammal, arra gondoltam, hogy nekem is bányásznak kellene állnom, rókát nevelnem, és neki kéne látnom, hogy megtaláljam a lélekkövem. Talán akkor megnyugodna a világ körülöttem. Egy évet eltöltöttem a kőtörőknél, munka után pedig az erdőt jártam, hogy megfelelő rókát csalogassak magamhoz. Egy esős tavaszi alkonyatkor csakugyan hozzám szegődött egy róka. Nőstény volt, nemrég ellhetett, a kicsinyeit talán sas ragad hatta el. Az emlői be voltak gyulladva, és reszketett a láztól. Megpróbáltam megitatni a kulacsomból, de alig bírt nyelni a duzzadt nyelvétől. Megpróbáltam felemelni, de akkor nyüszítve beleharapott a kezembe. Akkor úgy gondoltam, otthagyom a sziklán, és inkább hazamegyek, de hallottam, hogy a sötétben lihegve kúszik utánam. Egészen apámék házaig mentünk így, csendben benyitottam a kapun, félrehúzódtam a sarokba, és megvártam a rókát. Egészen apám lezárt szobájáig kúszott, ott lefeküdt, és nem mozdult többé. Utána elköltöztem a megyéből és évtizedekig nem mentem haza. A 2016-os földrengésben a házunk összeomlott,. Palermoban voltam akkoriban, onnan repültem haza. Mire visszaértem Acquaspartába, a romokat már eltakarították. A szomszédok azt mondták, a szoba romjai közt egyáltalában nem volt semmi, csak az üres padló. Most már nem tudom hogy mit higgyek, volt-e lélekköve apámnak, vagy sem. Talán az egész csak hazugság volt, hogy legyen mire fogni a szegénységünket.”
Kedves Olvasók! A poszt lényege az volt, hogy megmutassa, milyen zavarbaejtően elmossa a fikció és a valóság amúgyis meglehetősen életlen határát a mesterséges intelligencia. A természetes intelligencia is évezredek óta erre törekszik, gondoljunk csak a reneszánsz művészetre, ahol a valóság minél hűségesebb látszatának megteremtése volt a cél – effektíve az, hogy ne lehessen megkülönböztetni, mi a kép és mi a valóság – vagy az irodalomra, amely mindig azzal a lehetőséggel játszott, hogy fiktív történeteket valóságosnak állítson be (legnevezetesebb, tankönyvi példája a Robinson Crusoe – E/1-ben írt visszaemlékezésnek és naplónak álcázott fikció, és ide a bökőt, hogy te is azt hitted, Karl May maga is ott száguldozott a prérin). Most ezek az eleve meglévő törekvések kaptak egy még erősebb fegyvert, a poszt ennek a fegyvernek a lehetőségeit igyekezett megmutatni, provokatív szándékkal. A felületes szemlélőt nem csak a mesterséges intelligencia fogja becsapni, hanem már réges-régen becsapták egyéb, könnyebben leleplezhető látszatok. Hogy arról már ne is beszéljünk, hogy a vallások mennyiben deep fake-ek, és a valósághoz miképpen is viszonyulnak. Ez a poszt több olyan illúziókeltő elemet is használt, amely első pillantásra hihetőnek tűnik – az első nyilván a fekete-fehér fotónak tűnő képek sorozata. A fekete-fehér fotót sokkal inkább „hitelesnek” tartjuk, mint a színes képet, mivel egy olyan időszakkal azonosítjuk, amikor technikailag még nehezebb volt profin képet hamisítani. A másik ilyen elem a spirituális zagyvaság a lélekkőről – bármilyen értelmetlen hablaty, amely lélekről és érzelmekről szól, azonnal képes vonzerőt gyakorolni az olvasóra elbizonytalanodott és elanyátlanodott korunkban. A harmadik elem az „ősi” hagyomány. Az ősi hagyományoknak hajlamosak vagyunk mélyebb igazságot tulajdonítani, azt képzeljük, a régebbi korok emberei közelebb álltak valamilyen „igazsághoz”, amelyet mi már elveszítettünk. Szerencsére, mióta írás létezik, minden kultúra ránk maradt szöveges emlékeiben azt olvashatjuk, hogy az emberek úgy érezték, hogy ezt a közelséget már ők is elvesztették, az i.e. II században pedig teljesen biztosak voltak már benne, hogy réges-régen maguk mögött hagyták az aranykort. A Martani-hegység bányászainak és lélekrókáiknak története fikció, a képei illusztrációk.