Posted by N.N.
A szüleim 55 évig voltak házasok. Egy reggel, amikor anyám lement apámnak reggelit készíteni, szívrohamot kapott és elesett. Apám felemelte, ahogy tudta, és berángatta a teherautóba.
Teljes sebességgel , a közlekedési lámpákat figyelmen kívül hagyva a kórházba vitte. Amikor megérkezett, ő sajnos már nem élt. A temetés alatt apám nem beszélt, tekintete elveszett. Alig sírt.
Aznap este mi gyerekek is csatlakoztunk hozzá. A fájdalom és a nosztalgia légkörében szép történetek jutottak eszünkbe. Megkérte a bátyámat, aki teológus, hogy mondja meg neki, hol lehet anya most ebben a pillanatban.
A bátyám beszélni kezdett a halál utáni életről, találgatások mentek, hogy hogyan és hol lehet. Apám figyelmesen hallgatta….
Hirtelen megkért minket, hogy vigyük ki a temetőbe.
– Apa! – válaszoltuk, – este 11 óra van, most nem mehetünk a temetőbe!
Felemelte a hangját, és üveges tekintettel azt mondta:
– Ne vitatkozzatok velem kérlek, ne vitatkozzatok azzal az emberrel, aki most vesztette el 55 év után a feleségét.
Egy pillanat alatt tiszteletteljes csend lett, nem vitatkoztunk tovább. Elmentünk a temetőbe, engedélyt kértünk az éjjeliőrtől. Zseblámpával mentünk sírig.
Apám megsimogatta, imádkozott és ezt mondta – mi gyerekek, meghatódva néztük a jelenetet:
– Eltelt 55 év … tudjátok? Senki sem beszélhet igaz szeretetről… ha fogalma sincs arról, milyen egy nővel megosztani az életet.
Szünetet tartott, és megtörölte az arcát.
– Ő és én, együtt voltunk abban a válságban amikor.. munkahelyet váltottam… – folytatta.
– Összepakoltunk amikor eladtuk a házat, és elköltöztünk a városból. Megosztottuk az örömöt, hogy láthattuk a gyerekeinket befejezni az iskolát és karriert csináltak… egymás mellett gyászoltuk amikor szeretteink távoztak, s együtt imádkoztunk néhány kórház várótermében. Támogattuk egymást a fájdalomban, megöleltük egymást karácsonykor, és megbocsátottuk a hibáinkat… Gyerekeim ez most már elmúlt… és én boldog vagyok, tudjátok miért?
Mert előttem ment el. Neki nem kell átélnie ezt a kínt és fájdalmat, hogy eltemessen, hogy egyedül maradjon a távozásom után. Én vagyok az, akinek ezt át kell élnie, és hálát adok Istennek. Annyira szeretem őt, hogy nem szerettem volna, ha szenvednie kell…
Amikor apám befejezte a beszédet, a testvéreimnek és nekem könnyek csordultak végig az arcunkon.
Megöleltük, és ő vigasztalt meg minket:
– Semmi baj nincs… hazamehetünk, ez egy szép nap volt.
Azon az estén megértettem. Hogy mi az igazi mély szeretet… ami távol áll a romantikától, nem sok köze van az erotikához, vagy a szexhez. Inkább a törődéshez és minden máshoz kötődik, ami kiegészít, ami az igaz szeretethez kapcsolódik, amelyet két igazán elkötelezett ember vall.”
Ismeretlen szerző írása a Facebookon