Posted by Tardos János
>Tessék, most reggel meghallgattam Babitsot (vagy Babitst?), mindegy,
nekem ma hamisan csengett. Persze akkor más volt az ábra, dúlt az
első világháború, a szörnyű malom egyetlen kerékforgása képes volt
egy teljes nemzedéket bedarálni, ingó trónokat és régi országokat.
Babits átlátta talán azt is, hogy az az ósdi Magyarország akkor már az
utolsókat rúgta.
Békére áhítozott Babits 1916 húsvétja előtt, ami másfél évnyi
világszenvedés után nagyon is érthető. Csakhogy mindez a 107 évvel
ezelőtti helyzetet tükrözi, s mi ma már ismerünk egy-két későbbi
fejleményt, ami az ő óhaját valamelyest árnyalja azért.
Itt van mindjárt az a fene nagy békevágy, amivel persze nem lehet nem
egyetérteni. Ki akarna nembékét, békétlenséget, ne adj isten háborút?
Senki. Vagyis néhányan nyilván akarták, ha egyszer kitört, valamelyik
barom már megint azt képzelte, hogy ő az okosabb, az erősebb, s ha
már egyszer lehetősége volt rá, keresett magának, kreált valamiféle
jogot is, hogy fegyveresen rátámadjon a másikra, kerül, amibe kerül.
Az én nemzedékem, ez a háború utáni, amely ma már lassan kifelé
araszol ebből az árnyékvilágból, testközelből nem élte át a véres
háborút. Nem jártunk a fronton, s a gyermekkorunkban Budapest utcáin
lezajlott röpke lövöldözésből sem sokat láthattunk. Persze tudjuk, hogy
tankkal jöttek az oroszok, sok ház falán még sokáig látszottak, sőt néhol
még ma is látszanak a belövések, a golyónyomok. Azt már nemigen
tüntették fel mellette, hogy ezek ősrégi, a 45-ös ostromból ránk maradt,
avagy 56-os sebhelyek-e. Gyerekként láttam a körtéri barikád
maradványait, belebámulhattam a kibelezett házak gyomrába, s a mi
kis, hegyvidéki utcánkban is sokáig megmaradtak a néhány napos véres
harc nyomai. Volt egy hatalmas gödör is feljebb a Kálló esperesen,
valami orosz tank robbanhatott ott fel, autóval nehézkes volt aztán
elslisszolni mellette, de amikor apám kiszabadult a börtönből, vagyis jó
másfél évvel a forradalom után, kis Csepel motorjával ügyesen kikerülte
ezt a tankcsapdát, amikor hazafuvarozott engem a karjai között, a
benzintankon a Németvölgyi utcai óvodából.
Ha nem is a mi utcánkban, de azóta is mindig, mindenütt dúlt a háború.
Persze mondhatnánk, hogy Európa csendes, elzúgtak forradalmai, de
azért 56 után is történt mindig valami ezen a vidéken. Amikor amerikai
mintára 68-ban a nagyobb fiúk és lányok tüntettek a vietnami háború
ellen, felszedték a párizsi utcaköveket, aztán az orosz (és a magyar)
tankok egykettőre leverték a prágai tavaszt. Ólomcsend nehezedett az
országra, mert sajnos rettentő kevesen voltak nálunk, akik meg mertek
mukkanni az újabb botrányos nemzetközi segélynyújtás láttán.
Nekem talán mázlim volt, ma legalábbis úgy érzem, de az én anyám
nem volt képes csendben lenyelni a békát. Tizennégy, majdnem tizenöt
voltam már 68 nyarán, és akkor megtanultam, ha 56-ban háromévesen
még nem is, hogy az ember nem rohan le fegyveresen
szabadságszerető népeket, ez nem kóser, mondjon bármit is a Béke-
vagy a Nőtanács.
A fenébe is, hát én ebben nőttem fel. Hogy az orosz csapatok persze
felszabadítottak minket a nyilas, fasiszta terror alól 1945-ben, de aztán
már nemigen volt mit szeretni rajtuk. Hogy 16 év körüli anyám arcát
szénnel kellett bekenni a Baár-Madas pincéjében, óvóhelyén, ahol
felszabadult, öregasszonynak álcázni, hogy a becsületén csorba ne
essen. Hogy rövidlátó, görnyedt hátú, szobatudós nagyapámat málenkij
robotra akarták vinni már nem sokkal az ostrom után, csak Eötvös-
kollégista, talpraesett nagybátyám szabadította ki valami cseles trükkel
az utolsó pillanatban.
Azután egy rövid ideig, de ezt persze csak utólag tudtam meg, a szüleim
valóban hittek egy jobb világ eljövetelében. Nem tudom pontosan, mit
értettek azon, hogy ők kommunisták, de apám még a háború alatt
belépett a francia pártba, szerintem elsősorban azért, mert zsidóként
üldözték a németek, az életére törtek, és ott épp a kommunista párt állt
egy idő után a gyanús, hontalan üldözöttek mellé. (De csak miután Hitler
rátámadt a Szovjetunióra, mert addig kussolt a l’Humanité, szava sem
volt az ellen, hogy Sztálin lerohanta Lengyelország keleti részét, és
leigázta a kis balti államokat.)
Hogy anyám miért lett szintén kommunista? Mondjuk forradalmi
romantikából, vagy mert így akart lázadni a szülei és az áporodott szagú
református egyház ellen. Frissen érettségizett népi kollégistaként
felkapták, felrepítették a fényes szelek, s a lendület, nem kell szépíteni,
kitartott 1953 márciusáig, Sztálin haláláig, sőt valamivel tovább is.
Utólag persze már könnyű okosnak lenni, átlátni Rákosi és a
szalámitaktika aljasságait, a Rajk-per eget rengető hazugságait, és
nyilván nem mentség az sem, hogy akkoriban az okos Déry Tibor is
elhitte a hülye titoellenes vádakat.
Mentségükre csak annyit hozhatok fel, hogy születésem után a szüleim
kezdtek kijózanodni. Apám nem sokkal később részt vett, először csak
az árral sodródva, de azután igen lelkesen a Szabad Nép újságíróinak
nagyimrista lázadásában, és Rákosi másodvirágzását már nem volt
hajlandó szótlanul, fejét lehajtva végig asszisztálni. Persze kirúgták,
munkanélküli lett, pontosabban munkahely nélküli, mert írni azért írhatott
tovább. Csak hogy itthon ne nagyon ugráljon, a Nők lapja, az
Írószövetség meg a Párt Toncz Tibor rajzolóval együtt egyéves kínai
riportútra küldte. Bevett módszer lehetett ez már akkor 54-55-ben.
Mérayt sem csukták le, hiába lázadozott ő is Rákosi ellen, hanem
kiküldték az NDK-ba külföldi tudósítónak.
Onnantól kezdve már nincs több törés. Eljött 1956, a szovjet XX.
kongresszus, amikor Hruscsov leleplezte Sztálin szörnyű bűneit
(miközben persze a saját cinkosságáról mélyen hallgatott), kitört a
magyar forradalom, amelyben apám-anyám lelkesen, a jó oldalon vett
részt. Aztán apámat Kádár lecsukta, anyám munkanélküli lett, apám egy
idő után kiszabadult, majd ifjúkora imádott Párizsába disszidált, anyám
meg velünk együtt itthon próbált meg túlélni. De Kádárról, pártról,
oroszokról attól kezdve nálunk jó szó nem hangzott el. Csak arra kellett
vigyázni, hogy én az óvodában, az iskolában ne szajkózzam azt, amit
otthon félfüllel hallottam. Bár így utólag belegondolva nem hinném, hogy
bárki is komolyan vehette, akár csak egy percig is, hogy én őszinte híve,
hű katonája vagyok a hatvanas-hetvenes évek magyar
szocializmusának. Hála istennek, tőlem nem is kérte soha senki, hogy
égre-földre esküdözzek, mit tudom én, úttörőavatás közben, hogy
mennyire szeretem a Brezsnyev elvtársat.
Aztán meg már én is lázadtam, mint mindenki más. Ha ismertem is
olyanokat, akik nem, legfeljebb csak távolról, idegenkedve csodálkoztam
rá az ilyen emberekre. Családi, baráti körben mindenki utálta a
rendszert, ez volt a természetes. Alakoskodni legfeljebb akkor kellett
kicsit, ha a hülye, vidéki KISZ-titkár megkérdezte az egyetemi felvételin,
hogy ha tanár lennék, elvinném-e a diákjaimat a Mátyás-templomba,
orgonakoncertre. Mondjuk erre az ostoba, légből kapott példára is
nyugodtan válaszolhattam igennel (vagy nemmel), ez akkor, 72-ben
éppen sem nem szorzott, se semmit sem számított.
Aztán meg már pillanatok alatt rátaláltam a lengyelekre, és nyilván
megragadott, hogy ők mennyire őszintén és bátran utálják az oroszokat.
Érettségi után szinte azonnal eljutottam Gdanskba, leesett a tantusz,
hogy ott már 1970-ben durván a sztrájkoló hajógyári munkások közé
lőttek. Aztán jött Walęsa és a Solidarność, én meg annyira kiakadtam az
itthoni undok, hivatalos lengyelellenességen, hogy 81-ben ripsz-ropsz
disszidáltam, és meg sem álltam Párizsig.
Békétlenség volt bennem, asszem, amióta az eszem tudom. Valahogy
sosem békéltem meg a fennálló vacak helyzettel, legyen az orosz
megszállás, ránk erőszakolt ostoba rendszer, hülye főnök, értelmetlen,
felülről diktált előírások. Persze, végtelenül boldog voltam, amikor leomlott
a berlini fal,Ceauşescu megkapta, amit érdemelt, én meg végre hazajöhettem
szabadon újságot írni, amire mindig is vágytam.
Emlékszem, akkor, a rendszerváltáskor atyai barátom és párizsi
tanítómesterem, Méray Tibor leírta: a harcunkat megharcoltuk, nincs
már tovább szükség a párizsi Irodalmi Újságra, a kiadását
felfüggesztjük. De fenntartjuk magunknak a jogot, hogy ha bármikor is
megint megromlik a helyzet, és úgy látjuk majd, hogy ismét szükség lesz
egy józan, független, külső hangra, a lap újból meg fog jelenni, megint
megszólalunk.
Nem tudom, volt-e ilyen mértékű józanság, hogy ne mondjam, előrelátás
akkor bárki másban. Bennem nem, az biztos, én felhőtlenül optimista
voltam. Igaz, nem szerettem Antall Józsefet, még kevésbé Csurka
Istvánt, és baromira nem tetszett az angyaloktól körbefogott, ósdi,
lejáratott királyi címer sem. De megelégedtem azzal, hogy a Magyar
Narancsban vagy a Magyar Hírlapban harsányan kinevethetem,
kigúnyolhatom őket.
Csakhogy ez a könnyű, felelőtlen szabadság sem tartott sokáig. Mivel a
Narancs szerkesztősége 1990-ben a Lendvay utcában volt, egy fedél
alatt Orbán Viktorral és a még nála is sokkal borzalmasabb Kövér
Lászlóval, nem kellett hozzá túl sok idő, hogy tisztába jöjjek velük, a
jellemhibáikkal, a korlátoltságukkal, a durvaságukkal. Kövér végtelenül
erőszakos volt, ósdi és reakciós, Orbánból meg hamar feltörtek az
ostoba főnöki allűrjei, a végtelen pénz- és hatalomvágya. Mindezt
közelről látni elég kiábrándító volt.
De a sajtószabadság még kitartott egy darabig. Nekem 1996-ig, amikor
is, a Horn-korszak lefelé konyuló szakaszában végigsöpört a tisztogatási
hullám az addig szélsőségesen liberális Magyar Hírlapon is.
Békétlen voltam én addig is, nem szerettem jobban a Gyulát, mint a
kukoricagölödint, de addig a percig szabadon kiírhattam magamból a
zsigeri ellenérzéseimet, mondjuk a magyarok szélsőjobboldali
világszövetségével vagy az utálatos vatikáni szerződéssel kapcsolatban.
Utólag bevallhatom azt is, hogy nekem sem volt mindenben igazam.
Például nagyjából oktalanul nekitámadtam Glatz Ferencnek, az
Akadémia akkori elnökének is, pedig a fő bűne talán csak az lehetett (és
erről én akkor mit sem tudtam), hogy az SZDSZ nagyon nem akarta őt
tévéelnöknek.
Mindegy, akkor aztán 1996 októberében, Gazsó L. Ferenc
főszerkesztősége idején, számomra végleg megszűnt a sajtószabadság.
Kirúgtak, mehettem repülős havilapba szakújságíróskodni, lemerülni,
kibekkelni.Lassan, nagyon lassan belenőttünk a jelenbe. Ha Gazsót nem is,
Horn Gyulát már-már visszasírjuk. Sajtószabadságról ma már csak a
leghülyébbek ábrándoznak. Ha fiatalabb lennék, megint nekivágnék a
határnak, ha Méray Tibor 99 évesen még élne, most újra nekiállna
Párizsban kiadni az irodalmi Újságot.
Hogy Babits mit csinálna, nem tudom. Talán torokbeteg hangján megint
suttogna, harákolna valamit a békéről, talán szánná-bánná, hogy halála
előtt elfogadta Mussolinitől a nem tudom milyen irodalmi kitüntetést, s
előtte bágyadt karlendítéssel üdvözölte a Ducét – hát nem tökéletes
senki és semmi sem.