R.I.P. Vasik János

Parászka Boróka
·
Három hete beszélgettünk utoljára Vasik Jánossal, a pozsonyi Pátria Rádió főszerkesztőjével.
Mint mindig, most is nagyon inspiratív, támogató volt. Ötleteket adott, téma- és interjú javaslatokat.
Megrázta a Tamás Gáspár Miklós halála, és fontosnak tartotta, hogy a Marosvásárhelyi Rádióban elindítottunk egy sorozatot: kisebbségben élő alkotók, gondolkodók beszéljenek Tamás Gáspár Miklós munkásságáról. Érzékeltessük, mi volt ebben az életműben a mindenféle határt, korlátot, előítéletet, beidegződést, sémát bontó tartalom, erő.
Néhány szót váltottunk a kisebbségi közrádiók soha sem könnyű, de mégis célt- és munkát adó helyzetéről, fontosságáról.
Beszélgettünk még politikáról, kortárs irodalomról. Olyasmiről, amiről mindig szót ejtettünk, ha egymásra találtunk.
Nagyon szeretett élni, és nagyon tudott is. Akkor is, amikor már tudta, végzetes rákkal küzd. Talán akkor vált igazán tudatos életszeretővé. Koncertekre járt, kirándulni. A legsötétebb pillanatokban is tudta, hogyan kell maga körül fényt sugároznia. Tudott másokon, legfőképp magán nevetni.
Szakmánk legjobbjai közé tartozott. Csapatember, háttér ember akit a műsoridő, a tartalom mozgatott. A cél, hogy a körülötte lévők, a vele dolgozók a lehető legjobbat hozzák ki magukból, másokból. Hogy műsoridőnk és létezésünk minden másodperccével több legyen valamivel a világ.
Szenvedéseit nem tagadta, de nem is engedte túlnőni életszeretetén. Amíg lehet élek, és amíg élek jól élek – ezt mondta az utolsó beszélgetésünk során. Ha még két hónapot, akkor két hónapot. Ha lehet, akkor többet.
Nem lehetett. Vasik János ma reggel meghalt. Még itt vannak a feladatok, amiket hátrahagyott. És itt van, itt marad ez az öröm, ez az erős baráti figyelem, amivel velünk élt. Lesz műsor János, lesznek szépen, pontosan megszerkesztett percek. A kérdéseket, amelyeket fel kell tennünk, fel fogjuk tenni. Ha nem mi, akkor az utánunk jövők. Adjuk tovább, amit tőled is kaptam, kaptunk, ezt a sokszor sárba tiport, meggyalázott, és ettől is gyönyörűbb szerelmetes hivatást, amit te úgy őriztél, úgy szerettél, és úgy megszerettettél velünk. Akartam neked írni egy smst a napokban. Csak annyit, hogy nagyon szeretlek János. De aztán elszégyeltem magam. Nem akartam, hogy azt érezd, elköszönök. Azt tanultam egy hozzád hasonlóan bölcs, erős embertől: akit szeretünk, attól nem köszönünk el, és nem válunk el. Nem köszönök hát el.
Ma este a Marosvásárhelyi Rádióban megismételjük a Jan Kuciak haláláról veled készített beszélgetésünket. Többek között az is az életművedhez tartozik, mennyire közel hoztad egymáshoz ezeket a szerkesztőségeket. „Nemzetegyesítés” – írnám, ha nem hallanám, szerencsére nagyon tisztán, hogy milyen kedvesen nevetnél ezen.