Posted by Lackfi János
>Tizenkilenc éves egyetemistaként gondoltam, megvárom, míg a kedvesem leérettségizik, és a rákövetkező szeptemberben elveszem feleségül. Egyszerűnek tűnt, és voltaképp az is volt. A szülők megpróbálták ellenvetni, hogy mi lenne, ha előbb mindketten lediplomáznánk, mégiscsak a biztos kenyér… Kértem, ugyan fejtsék már ki, mit értenek biztos kenyér alatt két bölcsész esetében. Hümmögtek, nem jött válasz. Viszont volt egy romos állapotban lévő családi lakás, melyet kitatarozhattunk, hogy ott éljünk. Szinte együtt nőttünk föl gyerekből felnőtté, összekovácsoltak a napi feladatok. Vállt vállnak vetve küzdöttünk, de épp annyira volt ez játék, mint küzdelem. Feleségem az első babával kezdte és az ötödikkel pocakjában fejezte be az egyetemet. Mind a négy szülő dolgozott még, segítségünk nem volt, így egyikünk délelőtt, másikunk délután ment tanulni, beosztottuk szépen. Mondjuk az Astoria aluljáróban Juli átadta a gyerekeket, én átvettem, neki irány az egyetem, én a kölkökkel haza.
Kiderültek ám dolgok! Például hogy nincs jobb menü, mint a tökfőzelék krumplival. Ja, de van! A krumpli tökfőzelékkel. Lehet hetekig ezt enni, csirkehúst csak a kicsi fiunknak venni, hogy fejlődjön. Kiderült, hogy a köménymagos leves irtó jól kitölti a gyomrot, ha értő kézzel főzik. Meg ha heti öt cselgáncsedzésem van (kettőt ebből magam tartottam), plusz minden nap futok és erősítek. Nincs az a bélszín, ami jobban esne. Pontosabban nem volt. Mégse a szegénységre emlékszem, ha valaki szánakozott volna rajtunk, mérhetetlenül felháborodunk. Hiszen ösztöndíjból, alkalmi munkánkból fenn tudtuk tartani háztartásunkat, eltartani kettő, három, négy, majd öt gyereket. Luxus is volt ám, hoppá! Emlékszem, egyik télen kicsi feleségem elsóhajtotta magát, milyen régen evett ő paradicsomot. Kisurrantam az éjjel-nappalos zöldségeshez, és megfinanszíroztam egy, azaz egy darab, minden bizonnyal petri-csészében növesztett paradicsomot. Kicsit kihúztam magam utána, ennél többet ember aligha tehet a szerelméért…
Ha valaki megnősül, még sok érdekesség kiderülhet. Például hogy a házimunkáknak nincsen neme. Se elsődleges, se másodlagos nemi jellege. Se cici, se egyéb, ez tuti, ellenőriztem. A férfiember mosogat, és a dolog működik. Vasal, és megy ez, mint az ágybapösölés. Szívdobogva beteszi a mosást, lélegzetvisszafojtva megnyomja a gombot, és indul a mandula! Tereget, és a ruhák fényesen suhogva keringnek, szállnak a magosba. Vagy inkább lógnak engedelmesen, ahogy az kell. A férfi levest főz, és leves lesz belőle. Csodák csodája. Mondják, a legtöbb séf éppen férfi. Ja, és van, amit csak suttogni merek: a felmosórongy sem sikoltozik kétségbeesve, ha férfikézbe kerül. És az ablak sem követ el harakirit, ha férfi pucolja. A por meg… nos, letörlik, és eltűnik. Hihetetlen, mikre rá nem jön a kalandkedvelő hímnemű! A rafting meg a bungee jumping ehhez képest kismiska!
Amikor huszonegy éves fiam esküvőjére ballagtunk fölfelé a Mechwart ligetnél, sorra láttam a fényképezkedő, friss párokat, és megrendültem: inkább a vőlegények voltak az én korosztályom. Aztán begyorsultak az események, negyvenhárom évesen nagypapa lettem, és első unokánk, Vilmos után három héttel világra pottyant saját hatodik gyermekünk, Kisjuli. Ő született nagynéni, hiszen megszületett, és már húsz napja nagynéni volt. Nem sokra rá nagylányom is férjhez ment, megérkezett Aliz unokám, és pár hónapja fiaméknál is itt a második, Gergő. Kispapa és nagypapa vagyok egyszerre, miközben a gyerekek fele már kirepült itthonról. Kicsit kapkodom a fejemet, mint aki kiment a Forma 1-re, és olyan gyorsan húznak el előtte, zsum-zsum-zsum, azt se tudja, melyik a Vettel, melyik az Alonso.
Felfoghatatlan negyvenöt évesen háromszoros nagypapának lenni. Szerencsém volt, ebből nekem csak a jó jutott ki, hiszen nagyon emberi, ha valaki fél ettől a korszakhatártól. Sok nálam idősebb ismerősöm kézzel-lábbal tiltakozik, mondván, lefejeli a gyereket, ha nagyfatert csinál belőle. Ezt a pánikot én megúsztam, élvezem, hogy tudok futni a kicsikkel, ringatni őket, nyárra hatalmas nagypapi-bulit tervezek zsámbéki kertünkbe. Trambulin már van, homokozó is, de lesz majd csúszda, hinta, ahogy kell. Állatkert, vadaspark, vidámpark, játszóház, mozi. Jó, az utóbbiakat nem a kertben szándékozom létrehozni. Olykor, ha összejön egy nagyobb családi összejövetel, ellopom valamelyik kicsit, karomban tartom vagy kézen fogom, és kódorgunk az utcákon. Dudorászok nekik, mutogatom a világot, minden apróságot, hiszen én már annyiszor láttam, ők pedig most ismerkednek mindezzel.
Bármit csináljon is az ember a világban, legyen a legmenőbb állása, legnagyobb sikere, legtöbb pénze, előbb-utóbb rájön, hogy ő maga helyettesíthető. Elszáll a vagyon, és a barátok átnéznek rajta. Betegszabadságra megy, és kiderül, a helyettese sokkal rátermettebb fiú nála. Lejön a színpadról, és következik egy újabb, nagysikerű produkció. Abban a pillanatban, azon a helyen viszont, amikor újszülött gyerekedet vagy unokádat fogod a kezedben, senki sincs, aki érdemben helyettesíthetne. Egy profi ápoló csinálhatja szakszerűbben, de ez nem lényeges. Ez az egyetlen hely a világegyetemben, ahol hiába jön helyetted egy másik, nem a teljesítményedre, nem az erődre vagy szaktudásodra van szükség, hanem arra, aki vagy, senki másra. Te vagy a világ közepe.
Címkép: Mladen Parvanov