Posted by Ferber Katalin
>Furcsa volt, de így történt: férjem családjának egyik tagja szinte egyidőben betegedett meg velem. Én ugyan a japán orvosok szerinti reménytelen diagnózist nem hittem el nemcsak azért, mert nem így éreztem, hanem azért sem mert az orvosok éppen olyan bizalmatlanok voltak velem, a “sápadtarcúval”) mint én velük.
Szinte néhány nap eltéréssel, de férjem családjának egyetlen orvos tagja saját magát diagnosztizálta, s ő viszont tudta, hogy legfeljebb halasztást kaphat, gyógyulásra semmi esélye.
Én, miközben a budapesti onkológusok egyikével elszántan a gyógyulásra törekedtem, rokonom betegségét egy másik, budapesti orvos barátunk magyarázta el mindkettőnknek. Érthetően, mindenféle titokzatos kifejezés nélkül.
Férjem visszarepült Tokióba, találkozott a kórházban orvos testvérével, mert ő volt az a rokon, de előtte feltett néhány kérdést testvére orvosának is, hiszen már értette, milyen betegségről van szó. Ez, a japán egészségügyi rendszerben felér egy megbocsáthatatlan bűnnel. A beteg nem kérdez, a hozzátartozó sem, viszont illendően végighallgatja az orvos magyarázatát (akkor is ha igen keveset ért ebből) majd megköszöni a felvilágosítást.
Én frissen gyógyultként néhány hónappal később már újra dolgoztam az egyetemen, Tokióban. Férjem testvéreinek egyike egy reggel megjelent az ajtónkban és kérte hogy látogassuk meg az akkor már hónapok óta beteg orvos-testvért, mert kéri.
A kórház, aminek férjem testvére volt egyébként az igazgatója, természetesen egy egyágyas kórtermet biztosított neki. Mire mi megérkeztünk, már a többi testvér is ott volt.
Egyenként búcsúztunk el tőle, hiszen ezt kérte, mindenkinek mondott egy mondatot.
Álltunk az ágya körül (leülni nem lehetett mert kicsi volt a kórterem), s egyik huga, akivel együtt lakott mellettem állt. Sírt és én átöleltem. Hosszan, együttérzően, szeretettel.
Nem tudom hány másodpercig tartott ez, de ő megelégelte és durván ellökött magától.
Talán az én gesztusom a gyengeségét hangsúlyozta, talán mást, mindenesetre én annyira meglepődtem, “miközben a fal adta a másikat”, hogy semmit sem tudtam mondani.
A férjem ott maradt, nekem dolgoznom kellett menni, s kilépve a kórteremből férjem harmadik testvére csak annyit kérdezett: miért engedted hogy annak idején a férjed beszéljen az orvossal? Na de az még hagyján! Kérdezte is az orvost! Valószínűleg ez vette el a reményt a testvérünktől, s ezért nem gyógyul meg!
Nem válaszoltam semmit.
Megértettem jóval később, hogy a tényt, miszerint a sógornőim egyike nem gyógyul meg, én pedig meggyógyultam a család egyetlen tagja sem tudja érzelmileg a helyére tenni.
Felesleges lenne a sógornűm temetéséről írnom, mint ahogy a búcsúztatás alatt történő vegzálásokról is. Talán egy említésre méltó esemény történt: az ismerős házban (hiszen évekig hetente jártam anyósomat gondozni) az egyetlen ember aki nem ülhetett a családi asztalhoz, az én voltam.
Soha olyan indulat nem borított el, mint akkor.
Egy hétig japánul sme akartam megszólalni, mert már a nyelvtől is újabb kétségbeesett dühöt éreztem.
Legjobb barátaim egyikét hívtam fel (sajnos már nincs közöttünk), akinek végre anyanyelvemen mondhattam el mindezt. Ő a következőket mondta erre, ami a mai napig az egyik legfontosabb segítségem.
A negatíív indulatok “feldolgozása” a szakma szerint háromféleképp történhet:
Saját magad ellen fordíthatod
Mások ellen fordíthatod
Kreatívan feldolgozod, vagyis egyszer majd megírod.. Az akkori, sok éve történtek azért voltak hosszú ideig megfogalmazhatatlanok számomra, mert a fentiek döbbentettek rá, hogy soha nem voltam a család el-és befogadott tagja.
Ma már, minderre visszatekintve, a berlini lakás ablakából kinézve, mindössze annyi történt, hogy tudatták velem, hol a helyem. Külön, egy kisasztal mellett.
Eszembe jutott akkor a japán és a magyar régmúlt is, amikor minden asszonynak külön kellett ülnie ebédnél vagy vacsorakor, mert nem ülhetett a férjével egy asztalhoz.
Ennek azonban semmi köze a történtekhez mondom magamnak. Ez nem több, mint egy üzenet a kívülállónak.
Drága egykori barátomnak igaza volt: most hogy ezt leírtam, történet lett belőle és egyetlen másodpercig sem ébresztett bennem indulatokat.
Címkép: Az a bizonyos japán kórház