A falmosó-segéd meg Ukrajna

Posted by
 Kabai Domokos Lajos
Aki Bossz eszméjének ellenpólusán képzeli el magát, mintha az is bele lenne őrülve a saját ideájába. Krasznahorkai László egymondatos, négyszáz oldalas elbeszélés-regénye szerint az életünk ma is magában hordozza a valaha volt rémségek lehetőségét, bár sokáig talán azt hittük, hogy már meghaladtuk azokat, ami pedig kifejezetten bennünket illet, hát biztosan. Persze, ez az én olvasatom. Ráadásul, eleinte azt gondoltam, hogy a „Herscht 07769” egy elitista gondolatra fűződik fel: a csak kiváltságosak által felfogható tudás katasztrófát okoz félműveltek birtokában. Ám az író azzal csavarta meg ezt az általam kezdetben feltételezett üzenetet, hogy a kiváltságosak sem sokkal tudnak többet tárgyukról, mint a félműveltek.

Ezt fogalmaztatja meg, de köntörfalazás nélkül, Nádas Péter is a „Párhuzamos történetek” harmadik kötetének 196. oldalán Karla von Thum zu Wolkenstein bárónővel, aki úgymond arra jött rá, hogy főnöke „nevetségesnek tartott minden olyan állítást, miszerint megbízható tudásunk lenne bármiről”. Hadd tegyem hozzá: nem kell messzire menni példáért, hiszen az amerikai–(ukrán)–orosz–(kínai) imperialista erőfelméréshez kapcsolódó nyilvános beszólások, bölcselkedések tömegével bőven igazolható a tétel.

Krasznahorkai kötetének hőse, Florian Herscht falmosó. Annak is csak segéd. Az árva fiú roppant testi erejű, de gyámoltalan, aki fölött nőtlen főnöke kvázi apaként uralkodik, megszámlálhatatlan pofonnal adva nyomatékot jóindulatú nevelő szándékának. Ez a Herscht esti előadásokon csöppen bele a kvantumfizika elemi részecskéinek csodálatos-rettenetes világába. Attól szorong, hogy bármelyik pillanatban egy antiuniverzum jöhet létre. Levelet ír tehát Angela Merkel kancellárnak, hogy hívja össze a Biztonsági Tanácsot, s tegyék meg a szükséges lépéseket.

Hát igen, csak egy olyan valaki hihet abban, hogy az ENSZ vezető hatalmai bármit is tennének a világ harmóniájáért, vagy akárcsak a nyolc éve Ukrajnában folyó háború ellen, akinek elméjében nem evilági az értékrend. Ezzel nem azt akartam állítani, hogy túlvilági, még kevésbé, hogy mennyei, csupán azt, hogy nem evilági – szó szerint értve. Mert valójában az univerzumunkat megsemmisüléssel fenyegető, a segédfalmosó képzeletét rémülettel eltöltő antiuniverzum mintha nagyon is velünk lenne. Mintha nagyon is része lenne hétköznapjainknak.

Vagy tán nem a regénybeli falmosó-mesteréhez hasonló kettősség jellemzi az életünket? Bossz ugyanis a Negyedik Birodalom eljövetelének lázában él, eközben az általa a legmagasabb rendűnek tartott, hangsúlyozottan a német zene képviselőjeként istenített Johann Sebastian Bach kultuszát ápolja. Miként ugyanezt teszi Krasznahorkai regényidejében, vagyis a jelenben, egy másik szereplő, Ringer, aki társaival a Wagner nevű kávéházat látogatja, ahonnan bár kiríttak, de „úgy gondolták, ez olyan hely, amit nem szabad átengedni a náciknak, akik szintén ugyanígy gondolták, hogy nekik, ezeknek a rohadék zsidóknak nem szabad átengedni…”

Bosszt a számára egyetlen, egykoron megvolt érték iránti elhivatottság fűti. Azt hirdeti társainak, hogy csak rajtuk, bajtársakon múlik, hogy fennmarad-e az eszme. Azt papolja napról-napra, hétről-hétre, hogy őket összetartja „a haza védelmének vállalása, ennyi és nem több, és ez nem volt kevés, ez minden volt, egy velük teljesen ellenséges közegben, mert nagyrészt persze szemét söpredékből, gyávákból és megalkuvókból áll a város meg az egész drágalátos Thüringia, de maga az ország is, amit a hazug, és ahogy Fritz kifejezte: internacionális fiskális hatalmak sikeresen átjátszottak a teljességgel nemzetietlen hatóságoknak, kiveszett, mondták, kiveszett itt minden, ami a dicsőséges múltról, az apák és nagyapák áldozatairól, az önfeláldozásról, a hűségről, a német eszméről és a faj büszke védelméről szól, így hát nekik, a keveseknek kell készen lenni…”

A falmosó-segéd rajong Bosszért, de az eszméit ugyanúgy nem fogja fel, mint ahogy azt sem, miért viszolyognak ezektől mások, akik, hogy még nagyobb legyen a világunkban a káosz, nem is annyira mások, miként azt ők maguk gondolják: a nyárspolgárokban, s kigúnyolóikban egyaránt benne a náciság. Aki nem Bossz eszméjét vallja, mi több annak ellenpólusán képzeli el magát, mintha az is bele lenne őrülve a saját ideájába, s a végén ugyanúgy uszít, mint azok, akiket fennkölten megvet, aztán az ő rögeszméinek is mások halála lesz a vége.

Kavarog a jó és a rossz az életben – az életünkben. Benne kibogozhatatlanul összefonódik mindenki tette és nem tette, mígnem mindenki talajt vesztett lesz. Rosszá válik, amit addig jónak hitt, majd mintha jóvá lenne, amit rossznak gondolt, ám ez a jónak látszó is átcsap nem egyszerűen rosszba, hanem bűnbe, sőt bűnök sorozatába. Végeredményben ingataggá lesz az emberi univerzum, s abban mindenki tette az eredeti szándék ellenébe fordul.

A végén mintha oda lyukadnánk ki, akár Hamvas Béla: Karnevál-jában a vöröshajú segédfogalmazó, aki a levéltár-igazgató talányos viselkedésétől indíttatva eszmefuttatásának huszonnyolcadik lépésében azt a kérdést teszi fel: „vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda?” És akkor ezzel még nincs vége, hiszen erre a huszonkilencedik kérdésnek kell következnie: „vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresni?”

Aztán harmincegyedik lépésként az jön ki az egészből: „nem kell-e azonnal útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?” Azt már én teszem hozzá harminckettedik dilemmaként: mi a garancia arra, hogy a megfelelő úton indul-e el valaki? És ugye megérti az olvasóm, miért nem azzal fogom nyakon önteni ezt az írást, hogy a múlt héten „Tízpontos programot hirdetett Németország a szélsőjobboldal ellen”. Mert mindez nem zárható le azzal a megnyugvással, hogy akkor helyre is állt a világ rendje Thüringiában. Nézzünk csak körbe az egész emberi világban! S legfőképpen, nézzünk önmagunkba!

Bekiáltás blog

Címkép: Krasznahorkai

%d bloggers like this: