Posted by >Szokás mondani, hogy az élet a legnagyobb rendező. Ilyen „rendezést” láthattunk vasárnap este az RTL Klubon, ahol Volodimir Zelenszkij főszereplésével bemutatták „A nép szolgája” című ukrán sorozat első epizódját. A film, egy történelemtanárból lett államelnök sorsán keresztül mutatja meg az ukrajnai valóságot. A hazájában és a szerte a nagyvilágban hőssé vált Zelenszkijről eddig is tudtuk, hogy színészként, forgatókönyvíróként és producerként dolgozott, ám a 2015-ben készült filmsorozat, amelynek további részeit vasárnap esténként láthatjuk, most érdekes megvilágításba helyezi a jelenleg, az orosz megszállók elleni honvédő harc ikonikus alakjává emelkedett államfőt.
A történet abból indul ki, hogy Ukrajnát korrupt politikusok vezetik, akik mindenáron szeretnék átmenteni a hatalmukat, és ehhez azt találják a legjobb megoldásnak, ha egy bábunak szánt történelemtanárt, Vaszilij Goloborodkót választják meg az ország elnökének. Goloborodko olyan, mint sok más pedagógus: igen egyszerű körülmények között, szüleivel és unokahúgával közös lakásban él, biciklivel jár és a hónap végén időnként arra kényszerül, hogy pénzt kérjen kölcsön az ismerőseitől. (A pedagógusok anyagi megbecsülése nem csak Magyarországon problémás).
Hősünk egy alkalommal indulatosan kifakad az országát ellepő korrupció ellen, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illeti a politikusokat, akik – mint mondja – mást sem tudnak, mint lopni, lopni és lopni. Egy diákja titokban videóra veszi a tanár kirohanását, a felvétel népszerű lesz, és a legfelső körök úgy döntenek, hogy Goloborodko az ő emberük, őt fogják majd bábként maguk elé tolni, átmentve ezzel hatalmukat, most és mindörökké.
Goloborodko, akárcsak a valóságos, immár államelnök Zelenszkij, nem áll be a sorba. Nem hozza a kötelezőt, nem az őt kiválasztó hatalmasoknak akar megfelelni, hanem a népnek, vagy, ahogyan nálunk mondani szokták, az embereknek. Ez a hasonlóság a Zelenszkij által megformált szereplő és a valóságos ukrán államfő története között. Zelenszkij azzal, hogy nem élt a felajánlott lehetőséggel, és a háború kezdetén nem menekült el családjával Ukrajnából, nemzeti hős lett. Olyan ikon, akire honfitársai felnéznek, ellenségei pedig még jobban utálják, mint annak előtte.
És akkor már tényleg csak az van hátra, hogy a filmsorozat mondandóját lefordítsuk magyarra. Nem a nyelvet, hanem a viszonyokat. Nálunk nem kisemberekből kreált államelnököket a regnáló hatalom, hanem – elsőként – egy diplomatává kinevezett plagizáló életművészből. Őt bukása után egy hallgatag horgász követte, végül pedig egy, a Fideszhez nagyon közeli asszonyságot kínáltak meg ezzel a titulussal, olyan embert, aki a nemzet egységének megtestesítésén kívül mindenre képes.
Nálunk is volna olyan színész, vagy éppen történelemtanár, aki jobb és hitelesebb államelnök lenne, mint akiket az utóbbi évtizedben ebben a szerepkörben láthattunk. A ma regnáló magyar hatalomnak, amely még mindig ott tart, hogy Elk*rtuk, ezért sem lesz kedvence ez a film. Igaz, nem is nekik íródott, hanem a változást akaró tömegeknek.
A történet abból indul ki, hogy Ukrajnát korrupt politikusok vezetik, akik mindenáron szeretnék átmenteni a hatalmukat, és ehhez azt találják a legjobb megoldásnak, ha egy bábunak szánt történelemtanárt, Vaszilij Goloborodkót választják meg az ország elnökének. Goloborodko olyan, mint sok más pedagógus: igen egyszerű körülmények között, szüleivel és unokahúgával közös lakásban él, biciklivel jár és a hónap végén időnként arra kényszerül, hogy pénzt kérjen kölcsön az ismerőseitől. (A pedagógusok anyagi megbecsülése nem csak Magyarországon problémás).
Hősünk egy alkalommal indulatosan kifakad az országát ellepő korrupció ellen, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illeti a politikusokat, akik – mint mondja – mást sem tudnak, mint lopni, lopni és lopni. Egy diákja titokban videóra veszi a tanár kirohanását, a felvétel népszerű lesz, és a legfelső körök úgy döntenek, hogy Goloborodko az ő emberük, őt fogják majd bábként maguk elé tolni, átmentve ezzel hatalmukat, most és mindörökké.
Goloborodko, akárcsak a valóságos, immár államelnök Zelenszkij, nem áll be a sorba. Nem hozza a kötelezőt, nem az őt kiválasztó hatalmasoknak akar megfelelni, hanem a népnek, vagy, ahogyan nálunk mondani szokták, az embereknek. Ez a hasonlóság a Zelenszkij által megformált szereplő és a valóságos ukrán államfő története között. Zelenszkij azzal, hogy nem élt a felajánlott lehetőséggel, és a háború kezdetén nem menekült el családjával Ukrajnából, nemzeti hős lett. Olyan ikon, akire honfitársai felnéznek, ellenségei pedig még jobban utálják, mint annak előtte.
És akkor már tényleg csak az van hátra, hogy a filmsorozat mondandóját lefordítsuk magyarra. Nem a nyelvet, hanem a viszonyokat. Nálunk nem kisemberekből kreált államelnököket a regnáló hatalom, hanem – elsőként – egy diplomatává kinevezett plagizáló életművészből. Őt bukása után egy hallgatag horgász követte, végül pedig egy, a Fideszhez nagyon közeli asszonyságot kínáltak meg ezzel a titulussal, olyan embert, aki a nemzet egységének megtestesítésén kívül mindenre képes.
Nálunk is volna olyan színész, vagy éppen történelemtanár, aki jobb és hitelesebb államelnök lenne, mint akiket az utóbbi évtizedben ebben a szerepkörben láthattunk. A ma regnáló magyar hatalomnak, amely még mindig ott tart, hogy Elk*rtuk, ezért sem lesz kedvence ez a film. Igaz, nem is nekik íródott, hanem a változást akaró tömegeknek.
hírklikk