Posted by Rózsa Mihály
>Még a héten viccelődtünk egymással. Szoktunk. Ha lehetőség volt a másik froclizására, a szívünket tépték volna ki a helyéről ha kihagyjuk. De ezekben a froclizásokban, mindig a szeretet és az egymás kölcsönös tisztelete adta az irányt és mértéket. Szülinapja alkalmából eldaloltam neki a szülinapi dalt, és azon filozofálgattunk, hogy ez most részemről ajándék vagy büntetés volt számára. Aztán abban maradtunk, hogy katasztrofális volt, de neki jól esett. És ez is volt a lényege.
>Még a héten viccelődtünk egymással. Szoktunk. Ha lehetőség volt a másik froclizására, a szívünket tépték volna ki a helyéről ha kihagyjuk. De ezekben a froclizásokban, mindig a szeretet és az egymás kölcsönös tisztelete adta az irányt és mértéket. Szülinapja alkalmából eldaloltam neki a szülinapi dalt, és azon filozofálgattunk, hogy ez most részemről ajándék vagy büntetés volt számára. Aztán abban maradtunk, hogy katasztrofális volt, de neki jól esett. És ez is volt a lényege.
Ezer és egy tüntetésen vettünk részt közösen. Leginkább én mentem az általa szervezettre, de volt amikor ő jött az általam szervezettre. Ha az emberi méltóság, az emberi szabadságjogok mellett ki kellett állni, akkor lehetett kánikula, lehetett fagyos hideg, ő ott volt. Mert vitte a nagy lelke. Liberális, a szabadságot imádó és tisztelő ember volt. Bár ő nem szerette a címkéket. Szobafestőnek indult, aztán polgárjogi aktivista lett belőle. Az egyik legjobb, leghitelesebb. Ez volt az élete. Sokszor vicceltem vele, hogy ő a cigány Martin Luther King. És ez annyira nem is volt vicc esetében, mert tényleg.
Ő találta ki és szervezte meg például a Roma Büszkeség Napját. De számtalan hasonló kezdeményezés köthető a nevéhez. Nem véletlenül kapta meg 1997-ben a Roma Polgárjogi Díjat, 2006-ban az Emberi Jogokért Plakettet és a Solt Ottília díjat, 2020-ban a Raul Wallenberg díjat. Amikor gratuláltam neki a díjaihoz, mindig csak legyintett rájuk, mintha mellékesek lennének. Persze tudtam én, hogy nagyon büszke rájuk és fontos volt számára az elismerés.
Ő találta ki és szervezte meg például a Roma Büszkeség Napját. De számtalan hasonló kezdeményezés köthető a nevéhez. Nem véletlenül kapta meg 1997-ben a Roma Polgárjogi Díjat, 2006-ban az Emberi Jogokért Plakettet és a Solt Ottília díjat, 2020-ban a Raul Wallenberg díjat. Amikor gratuláltam neki a díjaihoz, mindig csak legyintett rájuk, mintha mellékesek lennének. Persze tudtam én, hogy nagyon büszke rájuk és fontos volt számára az elismerés.
A szívén viselte a magyarországi cigányok helyzetét. Pokolként élt meg minden kirekesztést és jogsérelmet. Szó szerint a megtagadottakkal szenvedett. Néha túl sok keresztet is vett a saját vállára, de nem tudta volna nem felvenni azokat. Ő ilyen volt. Ilyen is. Mellette meg egy rendkívül jó kedélyű, az életet imádó, laza fickó, aki mindig nyitott volt a tréfára, derűre. Akivel éjszakákba nyúló nagyon komoly beszélgetéseket pont úgy lehetett folytatni, mint végig röhögni egy napot. Csodálatos családdal ajándékozta meg őt a sors, akikre rendkívül büszke volt és hiába a sok munka amit magára vállalt, mellette elsőosztályú apa, családfő is volt a Jenő. Nem tudom mikor lettünk barátok. Talán már egy előző életünkben is azok voltunk. És nagyon büszke vagyok arra, hogy egy ilyen példaértékű életet élő tisztességes embert, a barátaim között tudhattam. Sokat tanultam tőle, sok mindenre vezetett rá, a maga szerény és kedves módján. A kirekesztőkkel szemben a legelszántabb harcos volt, de mindenki mással szemben kedves és segítő.
Mondom pár napja a szülinapján köszöntöttem. Most meg azzal nyitom ki a Facebookot, hogy a képembe tolják, hogy Setét Jenő, vélhetőleg szívinfarktusban meghalt??? Hihetetlennek tartottam, de mivel Pikó András polgármesternél olvastam először, fel se merült, hogy nem igaz. Bár nem szabadna, hogy igaz legyen, de ez a kegyetlen valóság. Még tele volt álmokkal, megvalósításra váró tervekkel. Még nem jött el az ő ideje, neki itt még bőven lett volna dolga. És most töltötte be az 50. évét. Félévszázados lett. Istenem Jenő! Miért kellett neked átevezni a túlsó partra, kegyetlen fájdalmat hagyva magad után, a maradók lelkében? Nagyon szerettelek, nagyon tiszteltelek. Francba már! Dehogy múltidő, hiszen ezután is szeretni és tisztelni foglak. Fáklya voltál, amit érdemes volt követni, ami irányt mutatott sokunk számára a legnagyobb sötétségben is. Nyugodj Békében barátom, odaát remélem találkozunk.