Posted by Frank T. Csongos
(Washington)
Si Spiegel 1924- ben született New Yorkban. Tizenhét éves volt, amikor Pearl Harbort megtámadták,, és apja mosodája közelében élt Greenwich Village-ben. Harcolni akart a nácikkal. Anélkül, hogy ezt a szüleinek elmondta volna, jelentkezett a hadseregbe azután, hogy betöltötte a 18. életévét. Vékony fiatalember volt, 5 láb magas és mindössze150 fontot nyomott. Az alapkiképzés után a Long Island-i Roosevelt Fieldbe küldték repülőgép-szerelő iskolába. „Hogyan harcolnék Hitlerrel egy csavarkulccsal?” – gondolta. Egy rokonszenves tiszt a hangárban azt javasolta neki, hogy menjen el Mitchel Fieldbe, amely mindössze néhány mérföldnyire van busszal. Talán pilótának felvennék. Ellentétben a Times Square-i toborzóirodával, a Mitchel Field-i toborzási iroda elhagyatott volt. „Aznap csak ketten voltunk” – emlékezett vissza Spiegel. „A másik fickót kidobták a látásvizsgálaton. Nekem tökéletes látásom volt.” Felvették a pilótaképzésre. Több lépésben megtanulta vezetni a B-17-est, a Repülő Erődként ismert hatalmas bombázót.
Sok katona láncdohányos volt, amikor nem volt szolgálatban, de Mr. Spiegel, aki még tinédzser volt, soha nem dohányzott, nem ivott sokat, és nem járt a bordélyházakban. „Talán sok lehetőségem volt új pilótaként, de túl félénk voltam ahhoz, hogy felismerjem vagy kihasználjam őket.” Egy dolog érdekelte, egy Frankie Marie Smith nevű lány. Még csak 17 éves volt és gyönyörű. A középiskolában Si Spiegel soha nem gondolta volna, hogy van esélye egy ilyen lánynál. De most vonzó hadnagy volt, aki egy B-17-est repült. Heteken belül összeházasodtak Lovingtonban, Új-Mexikóban. „Az apja ragaszkodott hozzá, hogy egy evangélikus gyülekezetben, Isten Egyházában házasodjunk össze” – mondta Spiegel. Amikor elváltak, Frankie Marie adott neki egy fényképet, amelyet a küldetések során hordott magával. Aztán elhagyta Új-Mexikót, és találkozni ment a legénységével, a „maradékok” tarka csapatával „Öt katolikusunk volt, két zsidónk” – mondta. „A katolikusokkal sem bántak túl jól. Volt nekünk mormonunk is.” Spiegel úr azt mondta, hogy az egyetlen WASP (fehér angolszász protestáns) egy tüzér volt, aki bajba került a törvénnyel Chicagóban. „És egy bíró azt mondta: „Két választásod van” – emlékezett vissza. „Börtönbe kerülhetsz, vagy csatlakozhatsz a hadsereghez.”
Spiegel úr bevetése, 20 éves korában egy rövid küldetés volt Belgium felett, amikor a németek visszavonultak. „Megbombázottuk őket, hogy megakadályozzuk egy híd felrobbantását” – mondta. Ez volt az, amit a tapasztalt repülősök „tejforralásnak” neveznek – ez egy csekély veszélyt rejtő küldetés. – Azt hittem, ez nagyszerű! A következő évben Spiegel 35 bevetést hajtott végre, mindegyiket nappali fényben, ami stratégiai előnyhöz juttatta, de gyakran jelentős áldozatokkal járt. A túlélési esélyeik szörnyűek voltak. Több mint 50 000 amerikai pilóta vesztette életét a második világháborúban, többnyire B-17-es és B-24-es repülőgépeken.
A 33. küldetést gyakran újraéli, amikor visszagondol háborús éveire.
1945. február 3-án, szombaton kora reggeli indultak arra, amit a hadtörténészek most Berlini Misszió néven emlegetnek. Maximális erő, 1437 bombázóból és 948 vadászgépből álló kötelék szállt fel az angol repterekről, hogy lerombolja a Harmadik Birodalom Luftwafféjének főhadiszállását. „Azt mondták, lebombázzuk a berlini főhadiszállást” – emlékezett vissza Spiegel. Elmondása szerint korábbi küldetései során soha nem gondolkodott sokat azon, hová zuhannak a bombák. De ahogy Berlinhez közeledett, hirtelen felötlött benne, hogy ez nem egy katonai létesítmény elleni precíziós rajtaütés lesz. – 2000 géppel ez szőnyegbombázás lesz,, civileket bombázunk. De parancsnokságunk véget akart vetni a háborúnak.
Sokat gondolkodott ezen az évek során. Amit akkor gondolt, azzal most is egyetért: „Bármilyen eszközre szükség volt annak a gonosznak a megállításához. Mi elmentünk a küldetésre, ledobtuk a bombákat, visszajöttünk. Ami a többi bombázópilótát illeti, sok találkozón voltam, és soha senkitől sem hallottam megbánást.”
A bevetés a repülés elején meghibásodott a motor, ami nem volt szokatlan a B-17-es esetében. Ám a berlini cél felett a második motort elvesztette, és az üzemanyag szivárgott.
Spiegel elmondta, hogy egyetlen elvesztett motorral is lépést tudott tartani a formációval. Kettővel ez lehetetlen volt. Ahhoz, hogy visszajussanak Angliába, szembeszélbe kell repülniük, és egész úton síkvidék fölött haladniuk. „Vesztenénk a magasságot, ami azt jelentette, hogy lelőhetnek minket a földről.” A háború e késői szakaszában a német erők visszavonultak Németországba, és a szovjetek, az amerikai szövetségesei, Lengyelországon keresztül érkeztek. Spiegel rádióadásokból tudta, hogy a szovjetek elfoglalták Varsót. Megkérte navigátorát, Ray Patulskit, hogy adjon neki irányt Varsó felé. Spiegel úgy gondolta, biztonságban lesznek, ha túljutnak az orosz vonalakon. Azt mondta a legénységének, hogy dobjanak ki minden feleslegest a gépből, mert elvesztik a magasságot: meleg kabátokat, extra lőszert, bármit, aminek súlya van.
A rádiós felvette a kapcsolatot Angliával, és közvetítette állapotukat: Senki sem sérült meg, két motor lerobbant, és megpróbálnak leszállni Varsóban. A britek azt mondták, értesíteni fogják a jenki hatóságokat. 13:30-kor értek Varsó fölé. A város romokban hevert. A befagyott Visztula folyón egy híd feküdt leszakadva és megcsavarodva. Leszállási helyet keresve a folyón lefelé tartottak, mígnem megpillantottak egy egymotoros repülőgépet a szovjet vörös csillaggal. Alig 200 lábnyira volt a földtől. Spiegel részben leeresztette kerekeit, és kigyújtotta jelzőlámpáit – ez egy barátságos gesztus. A szovjet pilóta ingatta a szárnyait, hogy jelezze: „Kövess engem”, és erdők fölé vezette őket. Végül hasra szálltak egy fagyott krumpliföldön Reczyn faluban. Senki sem sérült meg, bár a repülőgép soha többé nem repülhetett.
A nácik Lengyelország nagy részét birtokolták, és Spiegel nem tudta, vannak-e még ott németek. Ő és másodpilótája, Bill Hole a gép törzsének egyik nyílásán át távoztak, és a falubeliek felé tartottak.– Amerikanszkij! – kiáltotta Spiegel. A gyülekező falusiak közül néhányan felkiáltottak. „Benzin! Benzin!” A gépből kifolyó üzemanyagot – a benzint – akarták, és vödrökkel feléjük futottak, hogy összegyűjtsék. A legénység megengedte nekik.
Az amerikaiakat hamarosan Plockba, a Visztula északi részén fekvő kisvárosba vitték, ahol az oroszok által a helyiektől átvett lakásokban szállásolták el őket – és a szovjetek hősként kezelték őket a berlini sikeres bombatámadás után. Aztán ismét a lengyelországi Torun városba szállították őket, ahol a Vörös Hadsereg egy elhagyott német repülőteret foglalt el. Ott találkoztak egy másik amerikai legénységgel, akiknek gépe Torunnál szállt le. Arra számítottak, hogy addig maradnak, amíg a mentőrepülő megérkezik – legfeljebb egy hétig.
Az amerikaiak nem voltak foglyok, de nem távozhattak addig, amíg Moszkva nem hagyja ezt jóvá – és egyébként sem volt módjuk elmenni. Spiegel találkozott a másik pilótával, egy George Ruckman nevű illinoisi tiszttel, akinek a gépe egy hajtóművet veszített, és leszállás közben kitört az egyik futóműve. A bezártság ellenére az amerikaiak nagyrészt azt tették, amihez kedvük volt. Az elkövetkező hetekben a legénység lement a Visztulához, és az egész nap az oroszok által kölcsönadott puskákkal lőttek célba. De a C-47-es szállítógép csak váratott magára. Hivatalos státuszuk: eltűnt volt.
A másik pilóta hamarosan vad szökési tervet dolgozott ki. Egy csapatot küldenek Spiegel 70 mérföldre lévő, összetört gépéhez, hogy hozzanak egy motort és egy pótfutóművet. Lopakodás, bátorság és vesztegetés kellett ehhez. A két amerikai legénység csencselni kezdett a szovjet katonákkal. Több revolverrel és egy 10 dolláros töltőtollal fizettek a benzinért titkos repülésükhöz; egy orosz tisztnek adott 75 dolláros karóra egy Ford traktort biztosított a motor odaszállításához. A háborús feljegyzések szerint Mr. Ruckman a saját pénztárcájában lévő 30 dollárral megvesztegette az orosz illetékeseket, hogy figyelmen kívül hagyják két emelőként szükséges telefonoszlop levágását. Az amerikaiak féltek a túlzott figyelemtől, és Spiegel gondoskodott róla, hogy együtt igyon az orosz tisztekkel Torunban, Sztálinra, Rooseveltre és Churchillre koccintva azon a napon, amikor Ruckman a falubeliekkel felemelte a gépet a krumpliföldön.
Aztán, 1945-ben, Szent Patrik napján az amerikaiak beugrottak az újonan felszerelt gépbe, és gurulni kezdtek a fagyos talajon. Egyetlen szovjet őr kétségbeesetten intett, hogy álljanak meg. De az oroszok soha nem üldözték őket. Felszálltak. „Talán megkönnyebbültek, hogy nem kell etetniük” – mondja Spiegel.
Dél felé indultak, majd nyolc órával később leszálltak az olaszországi Foggiában lévő amerikai légibázison.