Aranytoll-sztori: Hatvan éve elindult az Új Írás

FARKAS LÁSZLÓ írása

(Irodalompolitika – rettenetes szó, Illyés Gyula méltán csúfolta hattyúnyakú görénynek.) Mikor az Új Írás című folyóirat indult, 1961 márciusában, még virágkorát élte a politikai cenzúra, versszerkesztőként közelről láthattam, szenvedhettem, és – mi tagadás – gyakorolhattam.

Az első számok kéziratait még ilyen levelekkel küldtük a főcenzoroknak.
Köpeczi Béla
Kiadói Főigazgatóság vezetőj
Kérésedre, mellékelten elküldjük az Új Írás első számának tördelt levonatát.
61. II. 28. Sok üdvözlettel Illés Lajos

——————————————————————————————

Aczél György elvtársnak – a művelődési miniszter első helyettese
Kedves Aczél Elvtárs!
Mellékelten küldöm a 2. áprilisi szám tördelt levonatát.
Elvtársi üdvözlettel (Illés Lajos) Bp. 1961. III. 29.

Egy példa arra, hogy milyen durván avatkoztak bele a hivatalok a szerkesztésbe. – Leszóltak fentről, hogy Illyés Gyula versei mellé kérjenek a költőtől még egy verset, amelyik „a nép életéről szól”! Kisszerű, és ma már megmosolyogtató egy levél, bár nyilván az élet kényszerítette a szerkesztőket, s az ítéletet végrehajtó felelős szerkesztőt, hogy Illyés Gyulának ezt írja: „Nagyon örülnénk, ha a kiválasztott verseket – mint ahogy telefonon is kértük – még kiegészítenéd egy olyan verseddel, amely a nép életéről szól.” Öt verset választottak ki korábban, köztük remekeket, későbbi antológiák díszeit: A gyulavári főutcán, Köszönet, Március, újra, Lószőr, macskabél, Az agy kezei. Kellett melléjük még egy, amely a nép életéről szól…
Elképesztő. Illyés mégis csak egyike a legnagyobb élő költőinknek. Akivel ugyan folyton baj van, s ha párttag lett volna, ekkor még bizonyára börtönben ülne, az Egy mondatért. De hát baloldali, plebejus indulatú író. Ám népi író. Viszont éppen 1960-ig hallgatott, s akkor megszólalva mintegy beintett a zenekarnak: a konszolidációra szavazott. Azonban nem elég harcosak az új versek. Kell hát kérni melléjük egyet, amely a nép életéről szól…
Néhány szám után megszűnt ez a közvetlen felügyelet, nem kellett felküldeni a kéziratokat, de amikor a nyomdában a perzekutor veszélyes közleményt észlelt, kérte, hogy emeljünk ki, és helyette tegyünk be más írást.
A szerkesztőségi műhelymunkának fontos része volt a kéziratok gondozása, javítgatása, stiláris igazítások, adatok, nevek pontosítása stb. Voltak azonban cenzori stilizálások is. Ha nem akart a szerkesztőség egy-egy kényes kéziratról lemondani, változtatást, törlést javasolt a szerzőnek. Ez némi vitát okozott Benjámin László Vérző zászlók alatt című versének közlésekor (1962: 3). Az „A virág, a jövő…zavaros a képlet” sorban a zavaros-t bonyolult-ra kellett a költővel javíttatni, nagy csatában.
Nagy László Búcsúzik a lovacska című versében eredetileg ez a sor állt: „… a burzsuj-fohásztól szalagos davaj-gitár”. A szerkesztők kérésére maga javította szalagos roham-gitárra, hogy ne sértsük a szovjetek érzékenységét. A javítás ott van a költő nemes betűivel a korrektúrán. (Az Új Írásban így jelent meg, 1963 májusában, kötetben már az eredeti, „érzékenységet sértő” változatban olvashatjuk.)
Ratkó József, fiatalsága ellenére nem volt könnyen kezelhető szerző. Félelem nélkül című versének sorsából megláthatjuk, milyen kicsinyes, nevetséges csetepaték és ravaszkodások árán valósult meg az ideológia és a művészet békétlen egymás mellett élése. Tiszta szavú, félremagyarázhatatlan vallomás ez a vers, még „dialektikus” is benne ez a két sor: „Én pártos, szabad szavamat / senkinek el nem köteleztem.” A szerkesztő visszaadta a verset a rovatvezetőnek. Nem jelenhet meg a lapban az, hogy valaki nem elkötelezett. Erre a szóra akkoriban nagyon érzékeny volt az ideológiai irányítás. Reménytelen és méltatlan volt azt kérni Ratkótól, hogy írja át a verset. Kitaláltuk hát Váci Mihállyal, hogy – ejtsünk sajtóhibát.
Átírtuk „le nem köteleztem”– re, így már veszélytelen volt. Levélben utóbb kesergett a költő, hogy hibásan jelent meg a költemény: „Köszönöm a versek közlését; kár, hogy a Félelem nélkül utolsó szakaszában sajtóhiba folytán ritmus- és értelmi törés van: ’le nem köteleztem’ a helyes ’el nem köteleztem’ helyett.”
Sosem mondtam meg neki, hogy a hiba szándékos volt, hogy ezzel a nagy formátumú, pokoli ravaszsággal a költészetet szolgáltuk…
Nemcsak az első években folyt ez a háború. Példának: tíz év múlva Jovánovics Miklós főszerkesztősége alatt vetették ki a nyomdába küldött lapból Örkény Pisti a vérzivatarban című írását. A Kulturális Minisztérium regénypályázatát Galgóczi Erzsébet nyerte. Azonnal közölni akartuk, de a Pártközpont letiltotta. Gáll István kollégánk fölment Aczélhoz, tanácsadói köréhez tartozott, kikönyörögte az engedélyt. Nem lett forradalom miatta.
Korábbi példa: Magam voltam a szerkesztőségben, Aczél György a főszerkesztőt kereste. Emelt hangon engem vont felelősségre, hogy hogyan közölhettük ezt a Kassákot, verseit meg képeit. A verseit hagyján, de ezek az avantgárd festményei… Milyen példát adnak ezek fiatal művészeinknek? Nem voltak érveim, hogy meggyőzzem őt. Három-négy-öt-hat tilos téma volt az agyunkba vésve, amiért megrovás járt. Tilos volt szidni a megszállókat, emlegetni a többpártrendszert, az 56-os forradalmat, Erdélyt, tilos volt a pornográfia és a Coca-Cola.
A Zrínyi Nyomdában készült a lap, az utánnéző ellenőrzésekor odajött hozzám a korrektor, kedves evangélikus pap, és ijesztgetett, hogy Zelk Zoltán verséért, egy szaváért be fogják tiltani a terjesztést. Meg illetlenség. A vers arról szólt, hogy a költő ifjúságában nem vihette föl az albérletbe a feleségét, a Ligetben egy padon ölelkeztek. „Ott baszom meg a feleségemet, ahol tudom!”, mondta a rendőrnek. Kipontozás nélkül mondta. Így jelent meg.
Csurka István a Pályám emlékezetébe finoman belecsempészte, hogy élete legszebb éve 1956 volt. Az akkori főszerkesztő, Juhász Ferenc szemet hunyt felette. (Igaz, ugyanebben az írásban azt is megvallotta, hogy sosem fordult el a szocializmustól…)

Esterházy Péter azt írta egyszer lapunkban egy párttitkárról, hogy erőszakoskodott egy nővel. Juhász Ferenc ugyan nem sokat járt a havi pártközponti fejmosásokra, de amikor találkozott Aczéllal, annyi volt a megrovás, hogy „Mondd meg Esterházynak, egyszer írja meg azt is, a földbirtokosok hogyan bántak a nőkkel.”
Enyhült a diktatúra, enyhült a cenzúra. Manapság meg másként működik az irodalompolitika.

Címkép: Tettamanti Béla: Újságíró