Posted by Dobozi István
>Nem ismerjük a mai, genfi Biden-Putyin csúcs napirendjét , de borítékolható, hogy Ukrajna lesz a központi téma.
Miért? Már csak Joe Biden alelnöki külpolitikai múltja miatt is. A Krím-félsziget orosz annektálására és a Donyec-medence orosz katonai ellenőrzésére 2014-ben, az Obama/Biden-kormány idején került sor. Barack Obama elnök Bident nevezte ki az amerikai-ukrán kapcsolatok fehérházi felügyeletével, aki személyes missziónak tekintette a „narancsos forradalom” utáni Ukrajna demokratikus átalakítását, a kiterjedt korrupció, az oligarcha-uralom felszámolását, valamint az ország szuverenitásának, függetlenségének és területi integritásának támogatását. Az alelnök eredménymérlege azonban szegényes volt, arról nem is beszélve, hogy Hunter Biden nevű fia kétes ukrán üzleti ténykedése miatt magára vonta a családi korrupció és nepotizmus vádját.
Biden elnök és külpolitikai stábja mostani, hangos proukrán retorikája azonban nincs összhangban a Moszkvával szembeni szűk amerikai külpolitikai mozgástérrel. Hiába tudatta már Biden Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, hogy a NATO- és EU-kapcsolatok javításához, a tornyosuló gazdasági szankciók enyhítéséhez Ukrajnán keresztül vezet az út, Moszkva idén tavasszal – rutinnak nevezett hadgyakorlat ürügyén – erőteljesen és fölöttébb fenyegetően felpörgette katonai tevékenységét az ukrán-orosz határ mentén, ahová Washingtont és egész Európát sokkolóan közel nyolcvanezer orosz katonát vont össze a határ orosz oldalán.
Annak idején a Barack-Biden kormány „regionális” bajkeverővé fokozta le Oroszországot. A Fehér Házban most javában készül a bideni nemzetbiztonsági stratégia. A nemrég közzétett „ideiglenes irányelvek” betekintést engednek a később Kongresszus elé terjesztendő, végleges stratégia prioritásaiba. Washington az autokratikus, regionális és globális hegemóniára törekvő Kínát tekinti az egyedüli globális „stratégiai versenytársnak”, amely együttes gazdasági, katonai és technológiai erejével hosszú távú kihívást intézhet a fennálló nemzetközi rend és az Egyesült Államok alapvető biztonsági érdekei ellen. Az „irányelvek” Oroszországot – ismételten leértékelően – csupán „destabilizáló, romboló, felforgató” erőként említi, s nem globális, stratégiai kihívóként. Az tavaszi orosz katonai erődemonstráció Ukrajna határán csak erősíti ezt a percepciót a Fehér Házban és a State Departmentben.
A Kelet-Európát és a Baltikumot fenyegető potenciálisan fenyegető „orosz agresszió”, valamint az Ukrajnával kapcsolatos orosz „destabilizálás” ürügyén Biden Lengyelországban és a Baltikumban növelheti az előretolt amerikai (és NATO-) csapatok számát. Bidenhez közeli tanácsadók megpendítették állandó amerikai támaszpontok létesítésének lehetőségét a NATO keleti szárnyán, amibe Washington hallgatólagosan kezdi már Ukrajnát is beszámítani, amit Kijev mindennél jobban akar. Biden elnök várhatóan tovább növeli majd Kijev katonai támogatását, s szakértői körökben belengették az ukrán légierő és haditengerészet megerősítését.
Biden elnök folyamatban lévő, első külföldi útja Nyugat-Európába vezetett, ahol a transzatlanti viszonyok „újraindítása” éa az Oroszország (valamint Kína) elleni, washingtoni vezetésű egységfront, „demokrácialiga” megszervezése a fő cél. Ám illuzórikus vaskos tartalmi változásokra számítani a transzatlanti kapcsolatrendszerben. Miért? Már a hidegháború befejeződése után elindult Amerika és Európa stratégiai érdekeinek lassú divergálása. Ezt felgyorsították George W. Bush elnök elfuserált katonai intervenciói Irakban és Afganisztánban, amelyekért – migrációs hullámok és terrorizmus formájában – Európa is magas árat fizetett. A multipolárissá váló világban a kibővült és erősödő EU egyre inkább önálló pólusként pozícionálja magát, amely ma a „stratégiai autonómia” koncepciójában jelenik meg. Párizs és Berlin stratégiai fontosságúnak tekinti a Moszkvával való viszonyát. amely gazdaságilag is sokkal mélyebb és kiterjedtebb, mint Amerikáé.
A transzatlanti érdekek szétválására szemléletes példa az európai energiabiztonság. A legutóbbi amerikai kormányok mindent elkövettek, hogy fékezzék az Európába irányuló orosz energiakivitelt, ami Moszkva legfontossabb exportjövedelme és az orosz védelmi kiadások egyik forrása. Washingtonban általános a vélemény, hogy az energiakivitel fontos nyomásgyakorlási fegyver az oroszok kezében. Az Obama-Biden-kormánynak – Brüsszellel karöltve –évekkel ezelőtt viszonylag könnyen sikerült megtorpedóznia a Déli Áramlat orosz gázvezeték megépítését, amelyben hazánk is érdekelt volt. Most ennél jóval nagyobb a tét: a sokkal magasabb kapacitású Északi Áramlat 2 orosz-német földgázvezeték, amelyet Biden már alelnök korában erősen ellenzett, részben Ukrajna érdekében, amely évente hozzávetőleg 2 milliárd dollárra rúgó tarnzitbevételhez jut az Európába irányuló orosz gázexportból.
Ám ezúttal sem a kétpárti alapú, amerikai szankciós fenyegetések, sem az Alekszej Navalnij-mérgezési botrány nem tudta megakadályozni a közel százszázalékos készültségű, Balti-tenger alatti gázvezeték befejezését. Biden nem számíthatott az oroszokkal való gazdasági együttműködés mellett elkötelezett és a német szuverenitásra érzékeny Berlin meghátrálására – ukrán tranzitérdekek, Navalnij-ügy és washingtoni szankciófenyegetések ide vagy oda. A projektben való erős német politikai és gazdasági érdekeltség a Biden-kormányt a beruházásban résztvevő vállalatok elleni szankciók végleges feladására kényszerítette. A vezeték pár héten belül elkészül és rövidesen orosz gázt fog szállítani Németországba Ukrajna (és Közép-Európa) elkerülésével. Washington egyik kitartóan követett oroszellenes, ukránbarát biztonságpolitikai célja látványos kudarcot vallott.
Ukrajna okán Washington még feljebb csavarhatja az orosz szankciókat, de ezekkel Putyin már megtanult együttélni, nincs játszmafordító politikai hatásuk. Reálisan látni kell, hogy nincs az a megerősített nyugati szankciórendszer, amely Moszkvát azon stratégiai célja feladására kényszerítse, hogy Ukrajnát véglegesen „finnlandizálja”. A Kreml számára politikailag előnyös a kelet-ukrajnai befagyasztott konfliktus: destabilizálja Ukrajnát és lehetetlenné teszi a NATO-hoz való csatlakozását, ami Oroszország számára vastag „vörös vonal”. Nem kizárt azonban, hogy Moszkva hajlandó lenne egy olyan alkura, amelynek keretében Ukrajna garantált semlegességéért cserében lemondana a Donbasz kontrolljáról és ottani távháborújáról. Ám ebbe az alkuba a Krímet már reálisan nem lehet beszorítani, Moszkva számára a krími vonat végleg elment.
(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.)
Címkép: Biden és a First Lady megérkezik Európába