Kell egy csapat

Kereszty András
>Kőbányáról indultunk 16.04-kor, álltunk a dugóban, kerültünk a Népligeten át, álltunk a dugóban, kerültünk a Nagy Lajos király útja felé, álltunk a dugóban, felvergődtünk az M3-asra, majd robogtunk az M0-áson, a Megyeri hídon át. A 11-esen már kisebb volt a forgalom, így 18.01-kor beestünk Szentendrén a tévé elé. Ha nem is a kezdőrúgásra, de az épp csak egy perce kezdődött magyar-portugálra. Hazaértünk, hogy a végén egy jó nagyot bosszankodjunk. A bosszúság tárgya: bejött a papírforma. Ronaldoék 3:0-ra legyőzték a válogatottunkat. De hogyan?
A portugál csapat valószínűleg pontosan azt élte át, mint mi a Kőbánya-Szentendre útvonalon. Ment volna előre, de mindig beleszaladt valami akadályba. Egy nagyon jól, nagyon okosan védekező magyar együttesbe. Az már másnapra tartozik, hogy végül ők is célba értek. De a 84. percben még 0:0 volt. Aztán jött egy megpattant labda, egy tizenegyes és egy erősen lesgólszerű gól. Mindehhez egy török bíró, aki láthatóan azt érezte hivatásának, hogy elhárítsa a sztárcsapat problémáit.
Nekünk meg jönnek a franciák, meg a németek. valószínűleg elpáholnak bennünket még kétszer. De annyira jó szurkolni a válogatottnak. Mert kell egy csapat. Miként Minarik Ede mosodás helyesen megállapította. Ez rendben is lenne. De lesz-e?
Nézzük végig a magyar csapatot, és azokat, akik még játszhatnak benne. Gulácsi nemzetközi klasszis. A védelemben Orbán Viliről és Szalai Attiláról elmondható ugyanez. A középpályán Nagy Ádám nem rosszabb, mint egy azonos poszton játszó portugál. Ott vannak a lelkes és reményteli ifjú titánok: Sallai, Schäfer, Schön. Ott van a két sérült: Szoboszlai, Kalmár.  És nem nélkülözhető  „vízhordóink” Botka, Nego, Kleinheisler, Szalai Ádám. Vagyis van már csapatunk. 84 percig majdnem olyan, mint a portugálok. Ki tudja, hány percig olyanok, mint a franciák, vagy a németek. De ezt a folyamatot hívják úgy, hogy tanulás. Edzés. Az acélt úgy edzik, hogy ütik. Legyen ez optimista kicsengés.