Anna Gavalda: Édes életünk (részlet)

[első felvonás]

|| 1 ||

Kávéház a Diadalív mellett. Majdnem mindig ugyanott ülök. A terem mélyén, balra, hátul, a bárpult mellett. Nem olvasok, nem fészkelődöm, nem nyüstölöm a mobilomat – várok valakit.

Várok valakit, aki úgysem jön el, és mert unatkozom, elnézem, ahogy az éjszaka leszáll a kávéházra.

Utolsó kollégák, utolsó italok, utolsó megfáradt poénok, egy órányi időre beáll az apály, és Párizs visszahúzódik. Taxik köröznek, ifjú hölgyek kerülnek elő a Bois de Boulogne-ból, a főnök leveszi a világítást, és a pincérek hirtelen megfiatalodnak. Gyertyácskát tesznek az asztalokra – nem igazi gyertyát, reszket a lángja, de nem folyik el –, és tapintatosan figyelmeztetnek: igyál még egyet, vagy add át a helyed.

És én iszom még egyet.

Az első két alkalmat leszámítva hetedszerre jövök szürkületkor ide, a holtág mellé, a szomjamat oltani. Alapos vagyok, minden számlát megőriztem. Kezdetben persze azt gondoltam, hogy emlékbe kell, esetleg szórakozottságból vagy fetisizmusból teszem el, de ma?

Ma már elismerem, hogy csak bele akarok kapaszkodni valamibe, amikor a kabátom zsebébe dugom a kezem.
Ha ezek a papírfecnik valóságosak, azt bizonyítják, hogy… Mit is?
Semmit.
Hogy drága az élet az ismeretlen katona sírja környékén.

|| 2 ||

Hajnali egy óra. Újabb pofára esés. Hazamegyek.

A Montmartre temető mellett lakom. Életemben nem gyalogoltam még ennyit. Volt egy biciklim – Jeannot a neve –, de a múltkor elveszítettem. Nem tudom pontosan, mikor. Egy buli után, valakiknél, akiket nem ismertem, talán valahol a Saint-Lazare pályaudvar mellett.

Egy fiúval jöttem el a buliból, és felmentem hozzá. A karjába karolva még jó volt a kedvem, de az ágyában eltűnt a vidámságom. A macska kosara, az ágytakaró mintája, a Harcosok klubja-plakát az Ikea-ágy fölött, és… és képtelen voltam rá.

Jobban bírtam az alkoholt, mint vártam.

Először fordult elő velem, hogy azért siklottam ki egy helyzetből, mert hirtelen kijózanodtam, és ettől igencsak elszomorodtam. Pedig nagyon szerettem volna. Igen, nagyon szerettem volna elrepülni kicsikét. Mert szerettem ezt. Meg aztán van annál rosszabb is, mint hogy Brad Pitt és Edward Norton tartja a gyertyát az embernek. De hiába: a testem elárult.

Az meg hogy lehet?
A testem.
Az én mindig készséges testem…

Ott helyben nem szívesen ismertem volna el, de ma éjszaka, a sok kilométernyi magányos gyaloglás, az üresség, a semmi, a hiány, a mindentől és mindenkitől való megfosztottság hatására bevallom: igen, a testem tehet róla.

A parazita testem, ami a borzalmasan ronda ágyneműk között először adott hírt az aknamunkájáról.

Meztelenül, elkeseredetten, megzavarodva bámultam a falat, amikor a hátam mögül kásás hangot hallottam:
– Hé… Azért még maradhatsz…
Ha akkor pisztoly lett volna a kezemben, megcéloztam volna a fejét.
Az „azért még” és a megvetés miatt, hogy in fine kedves lesz a hülye picsához, aki pedig le sem szopta őt.
Durr.
Reszkettem. A lépcsőházban, az utcán, miközben a biciklimet kerestem a lámpaoszlopok tövében. Reszkettem a haragtól. Soha nem kerültem még hasonló állapotba.

Hányás ízét éreztem a torkomban, és a földre köptem, hogy megszabaduljak tőle.

És mivel képtelen vagyok egy a turha névre méltó váladékot kitermelni, saját magamat köptem le, a blúzom ujját és a szép sálamat, és ez jó is volt így, hiszen hogy is fejezhetném ki máshogy a mérhetetlenül nagy megvetésemet?

Csak azt éltem meg, amire rászolgáltam, de mégis… éltem.

|| 3 ||

Mathilde Salmonnak hívnak. Huszonnégy éves vagyok. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató (jól hangzik, mi?), de a való életben a sógoromnak dolgozom. A gazdag, szép, cool sógornak, aki állandóan az orra hegyét dörzsölgeti, és soha nem hord nyakkendőt. Egy nagy design-, brand- és webfejlesztő ügynökséget vezet (dekódolom: ha van anyagotok, és a neten szeretnétek elpasszolni, ő hoz létre egy szép felületet és egy nyilakkal kikövezett útvonalat egészen a – biztonságos – fizetésig), és tavaly felvett az alkalmazottai közé.

Neki bérmunkásokra volt szüksége, nekem zsebpénzre, aznap volt a születésnapom, és koccintással pecsételtük meg az egyezséget. El tudnék képzelni rosszabb munkásfelvételt is.

Mivel egyetemista vagyok, egy rakás kedvezmény jár nekem a mozikban, a múzeumokban, a konditermekben és az egyetemi menzán, de mert az időm nagy részét a monitor előtt töltöm, már egészen elhülyültem, ráadásul túl sokat keresek ahhoz, hogy a menzán ebédeljek, tehát nemigen használom ki ezeket a lehetőségeket.

Otthon dolgozom, feketén, a saját munkatempómban, ezer nevem van, ezer címem, álnevem és avatárom, és kretén kommenteket írok egész nap. A kezembe nyomnak egy végeérhetetlen site-listát, mindegyik mellett egy megjegyzés: „tönkretenni”, vagy „praise only” (amikor valami menő, az informatikában mindig angolra váltanak), és az a dolgom, hogy elbizonytalanítsam és tönkreverjem a leendő ügyfeleket, hogy aztán később (miután már eleget perkáltak), ezernyi pozitív kommentet írjak róluk a fórumokon, de úgy, hogy minél előkelőbb helyen jelenjenek meg a Google találati listáján.

Vegyünk egy példát: a superyoyo.com cég szuperjojókat gyárt és forgalmaz, de tekintve, hogy az oldaluk szuper-elavult – ha nekem nem hiszel, olvasd csak el Michelin T. (én), Jeannotdu41 (jómagam), Choubi_angel (szerény személyem), Helmutvonmunchen (Ich) vagy NYUbohemiangirls (Me and myself) kellemetlen kommentjeit, amelyeket a virtuális világ különböző pontjain hagytam ott, eresztettem el, dobtam le, osztottam meg, blogoltam, twitteltem, tageltem be stb. –, hatalmas pánik tör ki Yoyolandben. Végül aztán Yoyo úr és Yoyo asszony, akiket egy nyakatekert, de nagyon ügyes stratégia alkalmazásával (amit hosszú és unalmas lenne elmagyarázni) informáltak a sógorom csodálatos képességeiről, összeroppannak, és térden állva könyörögnek egy új site-ért, lehetőleg rögtön. Bizony! A cég élete múlik rajta. A sógorom nagy kegyesen elfogadja a megbízást, és három hét múlva, lássanak csodát, ha valaki beüti a „yo”-t vagy a „yoy”-t, máris Yoyolandbe kerül (a puszta „y”-tól még nem, de a sógorom emberei ezen melóznak, mint az őrültek), és ó, újabb csoda: „szerény személyem” máris fejenként tíz jojót rendel mind a hat unokájának, „jómagam” lelkendezik, és kijelenti, hogy agyon fogja dicsérni a világ összes jójóval foglalkozó oldalán, „én” közli, hogy ez állati cool, „Ich” infókat sürget, mert ő akar lenni a leknatyopp yoyoterjesztő, „me and myself” are soo excited coz yoyoys are soooo french.

Tehát így áll a helyzet: kommenteket írok. A sógorom pedig a hatalmas XVI. kerületi lakásában azon töri a fejét, hogyan tehetné még változatosabbá az üzletet.

Nagyon jól tudom, hogy ez egy ál-életprogram. Jobban tenném, ha befejezném (elkezdeném) az „I. Vilma holland királynőtől Paul Jouanny-ig, avagy a plein air festők által használt szekerek és guruló házacskák megjelenése és története” című master szakdolgozatomat (nagyszabású, ugye?), vagy gondolnék a jövőre, pénzt tennék félre, és gyűjtögetném a nyugdíjpontjaimat, de menet közben sajnos elveszítettem a hitemet, és én sem vágyom másra, mint beolvadni a hétköznapok unalmába.

Mert minden csalás… Mert minden csak komment… Mert a sarkvidéken olvad a jég, mert a bankárokat végül is kártalanították, mert a parasztok felakasztják magukat a csűrjükben, és mert az önkormányzat télen felszedeti a köztéri padokat, nehogy a hajléktalanok leüljenek… De őszintén? Mi a fenének fárasszam magam azzal, hogy nyomokat hagyjak egy ilyen világban?

És mivel felejteni akarok, én is bevetem a sógorom és Larry Page kis trükkjeit: reggeltől estig hazudok, estétől reggelig táncolok.

Vagyis hát… táncoltam. Most viszont mindentől megfosztom magam, és a hold fényénél kóvályogva egy fiút várok, akinek fogalma sincs róla, hogy várok rá.
Nem nagy ügy.
Nyilván túlságosan nyomorult, kiéhezett, érzékeny vagyok, ha idáig jutottam.

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Anna Gavalda: Édes életünk
Magvető Kiadó, Budapest, 2020
280 oldal, teljes bolti ár 3299 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2639 Ft,
e-könyv változat 1990 Ft
ISBN 978 963 142 7950 (papír)
ISBN 978 963 143 2220 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Mathilde 24 éves. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató. Valójában a sógorának dolgozik, és a munkája leginkább abban merül ki, hogy álnéven kommentelget különböző honlapokon. A nagyvárosi fiatalok tipikus életét éli. Bulizik, pasizik, lazul. Aztán egyszer elhagy egy tekintélyes összeget, és ez – különösképpen a pénzt megtaláló férfi – megváltoztatja az életét.
Yann 26 éves. Bár egyetemet végzett, egy bemutatóteremben dolgozik, ahol kis koreai háztartási robotokat prezentál az érdeklődőknek. Már két éve él együtt a barátnőjével, akivel egyre hűvösebb a viszonya. Egy majdhogynem vadidegen házaspárral kell elbeszélgetnie, hogy rájöjjön, valamit nagyon elrontott az életében.
Hogy mi a közös a két párizsi fiatalban? Nem találják a helyüket, és lassan már elmenne mellettük az élet a maga kihívásaival, amikor…
Anna Gavalda két – egymáshoz lazán kapcsolódó – kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják.