A világ közepéből

„…megtanultam a kívülálló szemével és a távolba szakadt magyar szívével szemlélni a huszadik századi történelmünk téblábolását. És most? Az új évezredben, nyolcvanévesen? A századik évfordulón az ország vezetői ismét Trianonról beszélnek. Hallgatom őket, de bevallom, sem a siránkozást, sem a vádaskodást nem szeretem.”

A rövid prózákat tartalmazó, három fejezetből álló könyv arról szól, hogy az író az utóbbi másfél-két esztendőben írt soraiban mire és hogyan emlékezik. Hogy van mire, az nem lehet kétséges olyan embernél, aki volt francia író és amerikai tanár, volt Belgiumban befogadott gyerek és itthon kicsapott vagy (osztályidegen származása miatt) fel sem vett diák, aki magyar irodalomból doktorált francia egyetemen. „Hat ország, négy nyelv és három kontinens! Fél évszázad idegenben” – írja, másutt meg ezt: „kilökött minket magából az óhaza”. Ferdinandy György személyes életének – finoman szólva – fordulatossága adekvát a 20. századéval. Meg a mentalitásával, amit így is jellemez: „soha nem kussoltam”.

Nem életrajz-ismertetés a dolgom, ezért helyénvalóbbnak tartom itt azt figyelni és legalább jelezni, hogy hogyan emlékezik. A legfontosabb: bár a könyvben összegyűjtött írásainak a többsége Miamiban, tőlünk valóban távoli, második otthonában született, ez csak földrajzi meghatározás, mert a nézőpontja nem szűkül sem magyarra, sem európaira vagy generációsra, mert mindegyiknél átfogóbb: írói. A másik ugyancsak fontos olvasói élmény, hogy a tulajdonképpeni identitása nem az etnikum, a nyelv, a vallás, hanem a humánum. Ezért ez a kötete is aprólékos megfigyelés, érzékeny szelektálás a zűrös-zajos világ dolgaiban, emberi gesztusok, természeti és társadalmi jelenségek különösségeinek és összefüggéseinek szűkszavú, letisztult ábrázolása.

A jegyzetek, a néhány mondatos reflexiók egyike-másika néha odavetettnek, nem közlésre szántnak tűnhet, együtt azonban azt az érzelmileg sem közömbös élményt adják, hogy aki az élete során sokat vetett, annak sok a betakarítani valója is. Márpedig Ferdinandy – ebben is vérbeli prózaíró – robotosa a hivatásának. Nagyon sok helyen említi, hogy a mindennapi penzumot teljesítenie kell. És teszi ezt akkor is, amikor súlyos betegségen esik át. A fizikai mozgáskorlátozottsága sem csökkenti szellemi mozgékonyságát.

Arról is tudósít ez a könyv, hogy írója ugyan az emlékeiből töltekezik, de nem csupán az emlékeiben él. Nagyon is figyeli, ábrázolja és megméri értékrendjén a legfrissebb történéseket. A „ránkszakadt szép új világ”-féle ironikus megjegyzések tanúsítják, hogy a kritikai szelleme töretlen. Az üvegverandás házikók helyén újgazdagok által épített, lapos tetejű üvegpalotákat éppúgy kritikusan szemléli, mint azt, hogy Nagy Imre szobrát „vonszolták el a térről”, és többször is óvja a hazáját attól, hogy a „gyarmatosító Nyugatot” a példaképének tekintse.

Tartalmazza a kötet a 2019-ben Gyulán, az Ünnepi Könyvhét megnyitásakor mondott beszédét, picit érzelmes tudósítását arról, hogy egy kicsiny magyar faluban találkozott olvasóival, és a panaszát, amiért a Szépírók Társasága nem veszi tagjai közé az általa kiválónak tartott írót, akinek felvételét egyébként Esterházy Péter is javasolta. Az írásokban ismétlődik néhány név: egykori tanára, Füst Milán és Gyergyai Albert, a híres bokszoló édesapja: Füzessy Zoltán, az ismert színésszé vált Sztankay István, Szabó Lőrinc fia: Lóci, Karády Katalin, a piaristák, a felesége, a bátyja. Meg a helyszínek: Gödöllő, Gerlóczy utca, Sashegy, egy tánciskola, a Keleti pályaudvar váróterme, a kórház. Aztán meg régi tárgyak, bútorok, a családi Singer varrógép és az írógép, lepréselt virág, levelek és az íróról készült besúgói jelentések 32 oldalas dossziéja.

Mészáros Márton érzékeny és koncepciózus szerkesztésének köszönhető, hogy az ismétlések nem ismétlésnek hatnak, hanem valamiféle körforgás élményét adják, hiszen mindegyik újabb előfordulásukkor új tartalommal, ízzel, színnel egészülnek ki. Természetesen minden élményét az írói látásmód, illetve az irodalmi megformálás közegébe helyezi, ezért is ír több vonatkozásban 1956-ról, a külföldön élő magyar írók sorsáról és általában az úgynevezett irodalmi élet jelenségeiről.

A rendszerváltás után igen sok kitüntetésben, díjban részesült. Életrajzából és több országban rendszeresen kiadott műveiről a leglényegesebb tudnivalókat is tartalmazza Mészáros Márton utószava. De életkorából és a helyzetéből csaknem törvényszerűen fakad a nosztalgia, meg a rezignált önjellemzése: „magányos skribler”. Pedig írónak lenni mindig, mindenhol magányos munka. És lehet, hogy a szóban forgó könyv anyagának a többségét „a világ végén” írta, azért – és éppen Ferdinandy életműve bizonyítja – alkotóként az író mindig az univerzum centrumában tartózkodik. Ennek minden áldásával és átkával.

„Hát, csak így” – ezt a röpke sóhajt is többször leírja, mégsem tűnik modorosnak, mert funkciója van: gondolatfutamot zár vagy kezd vele. Hát így – üzenhetjük az írónak, kiegészítve egy szóval: – tovább!

Ferdinandy György: Könyv a világ végén
Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2020
208 oldal, teljes bolti ár 2800 Ft,
kedvezményes ár a kiadó könyváruházában 2240 Ft
ISBN 978 963 541 0057

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege (részlet)

A Ferdinandy György új kötetében foglalt írások 2019 januárja és 2020 márciusa között születtek, a szerző két otthonában, a születésétől adott Budapesten és az időskorban, a kubai és Puerto Rico-i identitású feleségét, María Teresa Reyes tanárt, műfordítót követve felfedezett Miamiban.
Írásain ezúttal is erőteljes nyomot hagy a kétlakiság, az itt- és ottlevés átka és adománya. Az idegenségérzet, a tulajdonképpen sehova sem tartozás, a magány alakzata átjárja az életművet, (…) időbeli és fizikai utazásához saját élménytárából csomagol a poggyászába, de ez ne tévesszen meg senkit. (…)