Sanguisuga della fede, avagy a hit piócája

Gábor György
>Ferenc pápa 2016. november 29-én a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén Lukács 10,21-24 és Jesája 11,1-10 nyomán beszélt a keresztény alázatról. Egyebek mellett azt mondta: „Az igazi alázat (la vera umiltà) a kicsinyek erénye, és nem szerepjátszás (l’umiltà un po’ di teatro), amelyik azt mondja: „Én alázatos vagyok, és büszkén vállalom!” Nem, ez nem valódi alázat. A kicsinyek alázata az, amely… nem beszél ki másokat (non sparla degli altri), csak a szolgálatot nézi, és a legkisebbnek érzi magát. Ott rejlik az erő.” (http://www.vatican.va/…/papa-francesco-cotidie_20161129…)

Mindez azért jut az eszembe, mert a Fidesz ötös számú tollforgatója karácsony elmúltával rögtön gazemberezett egy kiadósat, történetesen Kis Jánost véve célba (bruhaha), Lantos Gabriellát pedig mocskos, aljas, politikai propagandát folytató nyomorultnak nevezve. Aztán megvonta a közös nevezőt: „És ami összeköti az összes ilyen gazembert, az a hülyék és felelőtlenek kikezdhetetlen magabiztossága. Elviselni ezeket: az igazi keresztény alázat.”

Keresztény alázatot emleget. Az az alak, aki nem oly rég a gyűlöletpropagandát elutasító evangélikus lelkész miatt bejelentette, hogy „a hülye pap, a gazember pap” (nota bene lelkész!) miatt megtagadja az egyházát, kilép az evangélikus egyházból, hozzátéve, hogy „engem mindig is a katolicizmus vonzott, úgyhogy katolizálni fogok.” De ugyanez a keresztény alázat nyert szabad folyást, amikor Ferenc pápát „demens vénembernek” és „gazembernek” titulálta, aki – mint bejelentette – „teljességgel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére.”

Akkor most fussuk át újra, hogy „az igazi keresztény alázatról mit mond Ferenc pápa, s mit tekint annak a Fidesz ötös számát viselő egyes számú megmondója és útmutatója.

És felötlik bennem az, amit Antonio Spadaro írt, a „La Civiltà Cattolica” c. jezsuita lap (a Szentszék félhivatalos lapja) főszerkesztője (amúgy filozófus, teológus, irodalomtörténész, irodalomkritikus, társadalmi kommunikációs szakember, foglalkozott – mások mellett – Walt Whitman, Jack Kerouac, Pier Vittorio Tondelli,Tom Waits, Mark Rothko, Andy Warhol művészetével) a folyton rózsafüzérrel és Bibliával mutatkozó Salvini apropóján (tudják, akihez oly nagy szeretettel és odaadással szokott odabújni a magyar keresztény család- és nőügyi miniszter, Novák Katalin), hogy a vallási szimbólumok politikai felhasználása, kivált egy szekuláris társadalomban semmi más, csak hamis propaganda, a vallási (ön)tudatlanság (incoscienza religiosa) megnyilvánulása.
Spadaro Salvinit és a hozzá hasonlók efféle cselekedetét „a hit pióca tettének” (un gesto sanguisuga della fede) nevezi, mint a piócák, kiszívják a vallási kifejezések eredendő jelentését, s a választó nagyközönségnek semmi egyebet, csak a kifejezések üres héját nyújtják.

A „hit piócái” remek kifejezés, minden további nélkül átvehető Antonio Spadaro jezsuita atyától, s nyugodtan alkalmazható a hazai „hit piócáira”, a Fidesz és holdudvara egészére, valamint mindazokra, akik egyházuk kedvező politikai besorolása és a rezsimnek való megfelelés érdekében nagy buzgalommal már csak a kifejezések egyre üresebb héját képesek felmutatni.

Én mától használni fogom a „hit piócái” kifejezést, másoknak is ezt javaslom. Addig meg bízzunk abban, hogy ezek az alakok egyszer talán megteszik azt, amit a minap javasolt Orbán Viktornak Iványi Gábor: „ahelyett, hogy hencegsz azzal, hogy te vagy a kereszténység utolsó bástyája, olvasd el a Bibliát, mert nem olvastad, különben nem tettél volna olyan dolgokat, amelyek szöges ellentétben vannak vele.”

Ugyanis az olvasás előfeltétele a fogalmak kiüresítésének. Ameddig el sem olvassák, addig viszont kizárólag a maguk imaginálta kvázi-kereszténységet büfögik föl a nap 24 órájában, azt sem tudva, miről beszélnek.

Így aztán számukra a kereszténység nem más, mint a pogány magyarok „ősi” hitvilága, közel száz évvel István fellépése előtt, s a keresztény megváltó nem más, mint a már régen nem, de általuk még mindig Karmelita kolostornak becézett bűntanya legfőbb hadura.