Posted by Dobozi István >
2018 körül Donald Trump elnökségének félidős politikai értékelései erős csalódottságot tükröztek világszerte a washingtoni külpolitika „kiszámíthatatlansága” és a nemzetközi rendet „romboló hatások” miatt. Tipikus példa volt erre Richard Haass, a nagy tekintélyű Council on Foreign Relations republikánus kötődésű elnöke, aki A World in Disarray (A rendezetlen világ) című sikerkönyvében élesen bírálta az amerikai elnököt azért, hogy egyre jobban eltávolította Washingtont a kétpárti alapú külpolitika hagyományos, sarkalatos alapelveitől: a demokrácia, emberi jogok, szabadkereskedelem, multilateralizmus és nyugati szövetségi rendszerek amerikai vezetésű támogatásától. „Ennek következtében az Egyesült Államok a liberális nemzetközi rend fő biztosítékából annak fő rombolójává vált” – mondta Haass. Szerinte a mai Washington külpolitikája annyira kiszámíthatatlan, hogy az már kétségeket támaszt az USA megbízhatósága és szavahihetősége iránt mind a szövetségesek, mind az ellenfelek szemében.
A kiszámíthatatlanság vádja azonban csak részben állta meg a helyét. Bizonyos szempontból – hangsúlyoztam az akkori vitákban – éppen az volt a meglepő, hogy Donald Trump milyen kitartó következetességgel hajtotta végre az elnökválasztási kampányban belengetett külpolitikai és külgazdasági programpontjait, amelyek többsége persze nem mély analízisen, hanem inkább populista megérzéseken vagy vulgáris, merkantilista közgazdaságtanon alapult. (Például az, hogy az export jó, mert munkahelyeket teremt, szemben az állásgyilkos importtal.)
Ahogy ígérte, Trump habozás nélkül kiléptette Amerikát az elődje kiugró külpolitikai trófájaként reklámozott Csendes-óceáni Partnerségből (TPP). Megígérte az Amerikát gazdaságilag „megerőszakoló” kínai kereskedelmi ragadozó megszelídítését is és a hazai munkahelyek protekcionista védelmét baráttal és ellenséggel szemben egyaránt. Ezt célozták a magas büntetővámok és a tátongó külkereskedelmi mérlegdeficit megszüntetésének protekcionista terve.
Trump belengette a NATO reformját és a kollektív védelmi terhek méltányosabb teherviselését. Németországot már a választási kampányban a katonai szövetség „legnagyobb és leggazdagabb putyautasának” bélyegezte meg. Tehát itt sem volt meglepetés, de a multilateralizmus elleni erőteljes kampányban és az összes NATO-szövetséges amerikai védőernyővel való pénzügyi szorongatásában sem. Trump azt akarta, hogy senki ne kételkedhessen abban, hogy „őrültségében” még a NATO-ból is kivezetheti Amerikát, Vagy, hogy az összes amerikai katonát kivonja a spórolós Németországból.
A beígért módon Trump kitáncolt az elődje által nagy nehezen összehozott, a világ szinte valamennyi országát magában foglaló párizsi klímaegyezményből. Észak-Korea esetében is a beharangozott – egyszerre kemény és rugalmas – vonalat követte.
Kemény kritikával lehet ugyan illetni a trumpi világpolitikát, de ezek között reálisan nincs helye a nagyfokú kiszámíthatatlanság gyakori vádjának. Washingtonból követve az eseményeket nekem úgy tűnt, mintha a félidős külpolitikai értékelésekben összetévesztenék a külpolitikai kiszámíthatatlanságot Trump különleges elnöki stílusával, amit mindennek neveztek: „tudatos káosz”, „ellenőrzött zűrzavar”, „diktátorféltékenység”, „nárcizmus a világporondon”, „stílus tartalom nélkül”.
Én az akkori vitákban Niccolò Machiavelli nyomában a „szimulált őrültséget” tartottam Trump elnök legkifejezőbb külpolitikai jellemzésének. Machiavelli ötszáz évvel ezelőtt, a Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című írásában elmélkedett arról, hogy – bizonyos körülmények között – a riválisok és ellenségek bizonytalanságban és defenzívában tartása céljából bölcsen járhat el egy vezető, ha az „őrültet színleli” a nemzetközi porondon.
Washingtonban vannak, akik az Észak-Koreával való kapcsolatfelvétel sikerét Trump Machiavelli-szerű, a katonai intervenciót – sőt az atomtámadást is – hitelesen szimuláló keménykedésének tudták be. Richard Nixon annak idején a Szovjetunióval és Vietnammal szemben tudatosan tesztelte az „őrült vezető” Machievelli-i elméletét. Nixon elnök utasításba adta, hogy titkosszolgálati módszerekkel hitessék el az észak-vietnami vezetőkkel, hogy az őrültség határát súroló kommunistaellenességében még egy atombombát is képes ledobni Hanoira az otthon fölöttébb népszerűtlen háború mielőbbi befejezése érdekében. (A nyomaték kedvéért titokban azért jól felpörgette az amerikai légitámadásokat is.) Sokan ennek a nixoni taktikának tulajdonítják a vietnami vezetők titkos tárgyalóasztalhoz kényszerítését 1969-ben.
Trump nagy tisztelője Nixonnak, s roppantul büszke saját, tudatos kiszámíthatatlanságára: „Elődömmel ellentétben nem táviratozom meg előre szándékaimat, mert az ellenfeleimet maximális bizonytalanságban akarom tartani. Mint a cirkuszi zsonglőr, minden ügyben több labdát tartok egyszerre a levegőben.”
Trump Kína elleni totális vámháborújában is kitapintható volt a machiavellizmus. De abban is, hogy „őrült dühében” leépítheti a nemzetközi szabadkereskedelmi rendszert, s kiléptetheti Amerikát a Világkereskedelmi Szervezetből (WTO) is, amelyet annak idején amerikai kezdeményezésre hoztak létre.
Milyen a trumpi Machiavelli-stratégia eredménymérlege?
Kínai vámháború. Trump elnök Fehér Házból való távozása napján mind a kereskedelmi összdeficit, mind a Kínával való kétoldalú hiány nagyobb lesz, mint amilyen hivatalba lépésekor volt. A Trump-kormány agresszív kereskedelmi háborúja Kínával semmilyen kézzelfogható gazdasági előnyt nem hozott Amerikának. Az USA magas árat (elmaradt növekedés, bizonytalanabb beruházási környezet, megemelkedett fogyasztói árak, növekvő agrártámogatás stb.) fizetett az általa fölöslegesen kirobbantott kereskedelmi háborúért. Trump és merkantilista stábja nem látta, hogy a Kína büntetését és megregulázását célzó büntetővámokat Amerika végső soron saját magára veti ki. A Kínából importált cikkekre kivetett – átlagosan 19 százalékos pótvámok – miatt évente 620 dolláros veszteség éri az amerikai háztartásokat, ami majdnem ellensúlyozza a két évvel korábban bevezetett trumpi jövedelemadó csökkentést.
NATO és WTO. Ominózus fenyegetései ellenére Trump csak 12 ezer amerikai katonát vont ki Németországból, de azok java részét is más európai NATO-tagállamokba helyezte át az oroszellenes stratégiai átcsoportosítás jegyében. Németország még tavaly is a GDP csupán 1,3 százalékát fordította katonai védelemre (az elvárt 2 százalék helyett), csak hajszállal többet, mint Magyarország (1,22 százalék). Az Egyesült Államok nem lépett ki a WTO-ból, Trump csupán lebénította a WTO vitarendezési mechanizmusát. Washington a Kínával és más országokkal fennálló kereskedelmi vitáit – a nemzetközi kereskedelmi jogot sutba dobva – gyakorlatilag kivette a WTO vitarendezési keretéből.
Észak-Korea. Két látványos csúcstalálkozó és más semmi. Az észak-koreai rezsim láthatóan nem dőlt be Trump egzisztenciális fenyegetéseinek, „színlelt őrültségének”. Anélkül, hogy bármit is föladott volna a nukleáris programjából, Kim Dzsongun észak-koreai vezető a nemzetközi prondon felértékelődve, politikai világsztárként került ki a két csúcstalálkozókból.
Vezetői őrültségelméletében Machiavelli „ellenségről” és „bizonyos körülményekről” beszélt. Magát a világpolitikában is „stabil zseninek” tekintő Trump azonban láthatóan nem disztingvál a különböző világhelyzetek, ellenség és barát között, amikor az őrült vezetőt színlelte. Most már – az elnökség végóráiban és a kudarcos eredménymérleg tükrében – világos, hogy Trump elnök nem színlelte az őrültséget a külpolitikában — de a belpolitikában sem.
A szerző Amerikában él, a Világbank korábbi munkatársa