Sütő

Posted by

Gergely Tamás
>Rövid elmélkedés arról, hogy a múltam mindenüvé elkísér. Szomorú szöveg, vidámságra vágyó szemek lapozzanak tovább.
Erős a szél. A Mälar felé vezető sétányon különösképpen lapogatja a hátunkat. Létezik ott egy korridor, ahol gyakran fúj, hol egyik, hol másik irányba. Most éppen a tó vize felé, úgy tanultuk, természetét a hőmérsékletkülönbség magyarázza.
A sétány lejtősebb részén a szél a füvet nagyon hajlítja. A gyakori szélfúvástól ott más növény nem is nő, hacsak a csillagszemű sárga virágokat nem számítom, meg ősszel a szegfűgombát. Szép emlékeim egy másik szélfúvásban tűnnek el.
Igen, ekkor szólal meg a múltam. Nem tehetek róla, csordulásig telt vele a lelkem, a világ legtermészetesebb dolgának tartom, hogy jelenembe bele-beleszól, asszociál.
Szóval: előző életem egyik kulcsmondata a romániai magyar író, Sütő András által leírt ”A fű lehajlik a szélben, és megmarad.” Már nem tudom, hol fogalmazta meg, melyik írásában, azt sem tudom, hogy saját szöveg az, vagy idézte – beillik, ugye, népi bölcsességnek –, teljesen mindegy. A lényege a mondatának az volt, hogy abban a diktatúrában úgy kell viselkedni, mint ahogyan a fű: meghajolni a szélben. Mert ha nem, bekövetkezik a katasztrófa. Börtönévekkel, életével fizet az, aki ellenállni próbál.
Persze lehet Sütővel, az általa képviselt etikai állásponttal vitatkozni, én most nem teszem. Azt is meg lehet kérdőjelezni, hogy ő maga a szerint a bölcsesség szerint élt-e, de az sem fontos, nem annyira.
Ami számomra meghatározó a Mälar-parton, hogy újra meglátogatott a múltam. Ha kedvem tartja, s ha nem, akkor is, elemezhetem az etikát a sztálinista diktatúrában, meg a saját életem.
Bár most még azt sem teszem. Mintha menekülnék előle, inkább a Mälar-parti fűre koncentrálok, annak zöldjére, majd a vadrucákat keresi szemem a vízben, totyogásukat megmosolygom. Megtehetem, már meghajolnom sem kell. A Mälar-parton, skandináv földön történelmi szélcsend van. Olyan szélfúvásra, amelyik előző életemre emlékeztetne nem kerül sor.