Kurapati, avagy egy eseménytelen nap

Bárász Péter
(Breszt)

>Hétfő eseménytelen nap volt. Már ahogyan egy állóháború eseménytelen. Nyugdíjas felvonulás kétezernél is több résztvevővel. Őrizetbe vettek elég sok mindenkit, a teljes szám ismeretlen, tudjuk, hogy köztük legalább nyolc orvost. Hogy hány ember ellen indul eljárás és hányat engedtek éjszakára vagy éjszaka haza – egyelőre nem tudni. Ebből a szempontból a vasárnapi esetek az érdekesebbek, pedig a felvonulás a tiltakozók részéről semmiben sem különbözött az eddigiektől. De 231 résztvevő ellen büntetőügyet kezdeményeztek a vasárnap „eredményeként”! (Emlékeztetőül: az elmúlt csaknem három hónap alatt összesen négyszázat…)

Rossz nyelvem szerint az történt, hogy az önmagát hatalomnak tekintő – és egyelőre az irányítást valóban kezében tartó – banda meghallotta, amit váltig hajtogatunk, hogy ti. nincsenek ennek a mostani tiltakozó mozgalomnak vezetői/szervezői. Többször írtam már itt, hogy spontán alakulnak ezek a felvonulások. Az itteni BTK-ban van egy ilyen cikkely: „Engedély nélküli tömeges rendezvény szervezése”, nos a 231 ügyet ennek alapján indítják. Nincsenek szervezők? Akkor majd az ügyészség fabrikál mindenkiből szervezőt!

Kihasználom a „szünetet” és Kurapatiról írokegy keveset, ha már tegnap szóba került. Nagyon fontos téma, ami nélkül lehetetlen a mai Belaruszt megérteni.

1988-ban kezdődtek az első ásatások Kurapatiban, az első publikációk is ekkor jelentek meg róla. Októberben tartották itt az első megemlékezést a sztálinizmust elitélő jelszavakkal, ezt a szovjet karhatalom brutálisan szétverte. November másodikán, vagy előtte egy-két nappal, azóta is minden évben tartanak itt megemlékezést, amit a Lukasenka-rezsim sosem engedélyezett, de egészen tegnapelőttig kezet egyszer sem emelt rá.

Az évek során sok próbálkozás volt, hogy a tömeges kivégzéseket a németek számlájára írják, de még csak hamisítani sem sikerült erre utaló jeleket. Persze megalapozatlan cikkeket farigcsáltak arról, hogy nem is az NKVD áldozatai nyugszanak ott, hanem a németeké, de hát a történelemhamisítást már elég régen kitalálták, nem is minálunk.

1989. október 29-én állította egy népi felvonulás az első hétméteres keresztet Kurapatiban. 1994.januárjában (Lukasenkát csak nyáron választották meg!) Clinton elnök Minszkbe látogatott és egy gránit padot ajándékozott a Kurapati emlékhelynek. Azóta „Clinton padját” több mint hússzor törték össze ismeretlen vandálok, akiket a rendőrség még akkor sem volt képes megtalálni, amikor a vandalizmust két rendőrjárőr „hátának szeme láttára” követték el. Ez jellemző a hely történetére az utóbbi 26 év folyamán: ha megemlékezést tartanak, azt jó eséllyel a rend őrei, erőszak nélkül ugyan, de el fogják küldeni onnan, ha viszont „ismeretlenek” valamit tönkretesznek, horogkeresztet vagy Dávid-csillagot festenek rá, csak akkor indítanak nyomozást, ha már nagyon muszáj, de akkor is csak papíron.

Az erdei utak mentén és az erdő körül a sok év alatt többezer keresztet állítottak az aktivisták. 2018-ra ezeknek egy része már annyira elkorhadt, hogy cserére szorult. Közadakozásból ez meg is kezdődött, de az első – központi – míves keresztet a karhatalom már a felállítása után két órával ismeretlen helyre szállította el. 2019 április 4-én a közeli erdészet műszaki eszközeivel az erdő körül a régi korhadt keresztek helyett kevesebb, mint egy éve állított hetven keresztet téptek ki a földből és vittek ismeretlen helyre.

Kérem a kedves olvasót, higgye el nekem ezek kevés tény alapján, hogy az emlékhely egész története csupa harc, amit a hatalom visel az emlékezni akarók ellen. Magyarok számára ez a makacs történelemhamisítás nem ismeretlen.

Az évszázadok során többször lett volna alkalom a belarusz nép nemzetté alakulására (csak az utóbbiak: 1863, 1918-19, 1991-94), de ez a keleti nagy szomszéd aktív ellenállásával mindig meghiúsult. Így történhetett, hogy mi most, 2020-ban pontosan a nemzetté alakulásnak lehetünk szemtanúi.

===

Álljon itt

fordításában. A versben leírt események nem Kurapatiben, hanem a tőle nem egész kilenc kilométerre levő Keleti temetőben történtek.

A néma tüntetés

Minden, mi halad az útján, Elér hozzánk egyszer.

S most megérkezett. A temetőbe épp,

Hol örök álmot él Sok álomtalan halott,

S együtt velük Karatkevics[1], Kuljasau[2]…

Néma tüntetés. Az érkezőkkel jöttek,

S melléjük álltak szótlan, Mint csöndes tüntetésen,

Az elődei,

Ott állt minden néma rokon árnya, Ott állt az összes hozzátartozó

Az egyik halott keresztje alatt, kit is ott fed mélyen a föld árka.

Ott az összes Hatinyban[3]megrohasztott árnya,

A Grünwald[4]mellett megölteké. A Kolimán[5]agyonverteké,

Az összesé, ki eltűnt nyomtalanul. Az összesé, ki sírját se lelte,

Akiket elnyelt a kurapati árok verme,

Ti, testemnek teste, Ti, véremnek vére.

Együtt hallgatunk. Élők a holtakkal,

Holtak az élőkkel. És akkor először, szájukat összeszorítva,

Nem csak emberek voltak ők már, kik tömeggé lettek,

Hanem majdnem egy nemzet.