Vírus-elmélkedés a csúcsról letekintve

Posted by

Krémer Balázs

> Szögezzünk le az elején valamit: a vírusról meg a járványról, így az OV által előre bejelentett tetőzésről letekintve sem, lószart sem tudunk. Legfeljebb azt, hogy miért nem tudunk semmit: az adatok, ha vannak is, a belső ellentmondásaikból jól érzékelhetően politikailag manipuláltak, semmilyen más adathoz nem igazodnak, tesztek nincsenek, és, amik vannak, azok is mérvadó orvosi vélemények szerint használhatatlanul szarok, no meg, ahhoz, hogy az információk jól ellenőrizhetőek és manipulálhatóak legyenek az is kell, hogy az országban csak 7 laboratórium legyen bárcás COVID-detektáló, miközben technikailag akár százszor több is alkalmas lenne a tesztek értékelésére.
Szóval, legfeljebb a nem-tudásainkon van töprengenivaló, tán ezek között is leginkább arról, hogy akkor mégis, hogyan, milyen előfeltevések alapján gondolkodunk a vírusról. Ezeket próbálom meg összeszedni.
1. Amikor a járvány elején a WHO és mindenki más afféle balra eltolt haranggörbéket közölt a lefolyásról (x tengelyen az idő, y tengelyen a fertőzöttek száma, az y tengelyen konstans értékként feltüntetve az (akármit is jelentsen ez) az egészségügy által ellátható személyek kapacitásait), mindenki csak egy dologra figyelt. Arra, hogy ha a görbe túl csúcsos, azaz, ha a járvány eldurran, és egyszerre túl sokan fertőződnek meg, akkor a fertőzöttek/betegek száma magasabb lesz az elláthatók számánál, sokan ellátatlanul fognak maradni, és meg fognak halni. Ezért, mindenki előtt az a cél lebegett, hogy a görbét a karanténokkal, social distance-ekkel el kell laposítani, le kell lassítani a járvány eldurranását annyira, hogy a görbe mindvégig a kapacitás-konstans egyenese alatt maradjon. Van, ahol ez sikerült, van, ahol nem, és van, ahol nem is mértek/teszteltek rendesen és/vagy elhazudták a tényleges számokat, azaz, a hivatalos számok így is a konstans egyenes alatt mattak.
2. Amiről kevés szó esett (vagy annyi sem,) az az, hogy az egymás mellé rajzolt függvénygörbék görbe alatti területe (azaz, a megfertőződöttek/megbetegedettek teljes létszáma) a görbék csúcsosságától-laposságától függetlenül ugyanakkora volt. Amit erről nem tudunk, az az, hogy vajon ez egy spekulatív feltevést fejezett ki („ha ugyanannyian betegszenek meg, akkor a lefolyás ilyen görbét rajzol”), avagy ez egy afféle tényfeltevés volt (a BCG átoltottságától a társadalom kasztosságán/az egyenlőtlenségek közötti szabad átjárásán és az osztályközi érintkezések sűrűségén keresztül a kávéházba járási szokásokig ezernyi paramétertől meghatározva) arról, hogy az egy fix szám, hogy hány embert fog megfertőzni a vírus (úgy általában, vagy legalábbis a nyáj-immunitásig, addig, ameddig a fertőzések már nem állnak össze járvánnyá), és csak az a kérdés, hogy mekkora csúcsokkal, milyen gyorsan lehet addig eljutni, hogy ez a fix létszámú népesség átessen a fertőzésen.
3. Általában mindenki (hallgatólag) az utóbbi értelmezésben hitt, és ugyancsak, mindenki csak a csúcsok vonal alá lenyomását tekintette közpolitikai célnak. Az az utóbbi hetek fejleménye, hogy egyre hangosabbak azok a hangok (különösen az USA-ban), hogy a lelaposított görbe, és az azt biztosító karanténok és rendkívüli intézkedések, azok hosszú időre hibernálják a gazdaságot, a recessziót is időben elnyújtják. Amikor a kényszerintézkedések „fokozatos feloldásának szükségességéről” beszélnek, akkor, bár senkinek nincsen gőze sem arról, hogy hogyan lehet ezt megtenni, de valahogyan lavírozgatni akarnak a két szempont között: ne emelkedjen a görbe a kapacitás-konstans fölé, de, ne is maradjon sokkal alatta, mert akkor „feleslegesen” nyúlik el a válság. Mivel senki nem tudja, hogy hogyan lehet vagy kell kalibrálni ezt az optimumot, ezért beszélnek a „fokozatosságról”, amit úgy képzelhetünk el, mintha a kormányok a kezüket a ’vírus-csapon” akarnák tartani, és a fejleményeknek megfelelően, hol nagyobbra nyitják a vírus-terjedést, hol meg visszazárják csöpögtetősre a vírus- csapot. (Ha jól értem…)
4. Ez a fajta gondolkodás (tehát az, hogy a társadalom bizonyos hányada nagy valószínűséggel meg fog fertőződni, és leginkább az a kérdés, hogy mikor), ez teljesen idegen az egyes emberek gondolkodásától. Ők vagy abban gondolkodnak, hogy biza ők ezt kibekkelik, és soha; vagy abban, hogy nekik mindegy, átestek ők már más influenzákon és nyavalyakórságokon, ezen is át fognak, lesz, ami lesz. Ezen egyéni megfontolások (és azokhoz illeszkedő élet-berendezkedések, életstratégiák) „maguktól” soha nem találkoznak a közérdek érvényesítési stratégiáinak képviseletére hivatott kormányzati megfontolásokkal, csak akkor, ha van hiteles tájékoztatás a közügyekről, amely hitelesség egyet jelent azzal, hogy az emberek bíznak abban, hogy a kormány nem hazudik nekik. (Ennek a bizalomnak része az is, hogy vannak alternatív mérések, eredmények, értelmezések, és erről folyik valami vita a nyilvánosság előtt úgy, hogy a kormány is reagál e vitákra, méghozzá, lehetőleg jól tájékozottan és bölcsen. Ha úgy tetszik, újabb adalék a nem-tudásainkról, tetézve azzal, hogy épp ma sikerült bejelenteni azt, hogy mindezeket a mi kormányunk plakát-kampánnyal akar helyetesíteni.)
5. A magán-stratégiák egymástól való, és a köz-stratégiáktól való eltérése kétség kívül az „osztályharc fokozódását” is jelenti. Ez egy furcsa járvány, amely nem a szegénynegyedekből tört fel az elitekig, hanem, tán először a világtörténelemben, az elitek (az üzleti tárgyalásokon és tudományos konferenciákon külföldre csatangolók, az idejüket síparadicsomokban és más távoli turista-célpontokon múlatók, stb.) hozták be, és onnan csorgott lefelé. A járvány terjedése nem egy homogén masszában való terjedést jelent (ahogyan azt a hálózatkutatók modellezik), hanem az elitektől való különböző sebességű és mintázatú lecsorgást jelent – amely társadalmi hatásokról szintén nem tudunk semmit. (Úgy tűnik pl. hogy a jövedelemben egyenlőtlen, ámde nem kasztos jellegű, a társadalmi csoportok határait átlépve érintkező New Yorkban mintha a WC-t húzták volna le, úgy zúdult le a járvány az alsóbb osztályokra, és így lett magas a feketék és hispánok aránya a meghaltak között. Mi mintha kasztosabb társadalom lennénk – ilyesminek az érzékelését sejteti az, hogy a tetőzéssel egyidejűleg kinyitották a vírus-csapokat a vidék felé, ahova magától csak lassan csordogált…). Mindenben annyi az „osztályharcos effekt”, hogy az elitek nemcsak időelőnnyel, hanem saját erőforrásaikkal és lehetőségeikkel is viszonylag jól alkalmazkodtak a járványhoz (home-office, távoktatás és videokonferenciás értekezletek; a drágább házhoz-szállításban vásárlás, jelentős készletezés, és ritka érintkezés a kereskedelemmel, stb.), és ebből a bástyák mögötti pozíciójukból úgy vélik, hogy már privát-védekezésük is meg fogja óvni őket a fertőzéstől. (Értsd: hogy addig kell nekik kihúzni, ameddig a megfertőződött prolik létszáma ki nem fogja adni a nyáj-immunitáshoz szükséges kritikus “nyáj-tömeget”.) Lejjebb leginkább a tartalékok kimerülése áll konfliktusban a betegségtől való félelemmel –és úgy tűnik, (különösen kormányzati támogatások híján) az anyagi tartalékok kimerülése „nyomósabb” érv a betegségtől való félelemnél, a járvány kockázatai egyre lejjebb tolódnak/csorognak.
6. Innen nézvést olybá tűnik, hogy a még létező gondolkodási sémáink sehogyan sem alkalmazhatóak nemhogy arra, hogy tervezhessük a magunk és társaink életének fejleményeit, de, még csak arra sem, hogy azt értelmet tulajdonítsunk mindannak, ami így a csúcsok idején zajlik. Nemcsak arról van szó, hogy kartongyárak rekvirálását és bankadóknak a foci TAO pótlására való átterelésének nehezen tudunk bármilyen a járvány kezelésével összefüggésbe hozható értelmet tulajdonítanunk, pláne, ha mindezt összevetjük azzal, hogy más országok által használhatatlanul pocséknak minősített maszkokat és teszteket sikerül csak kis emnnyiségben beszerezni, amelyek mintha el sem jutnának oda, ahova kellene. (Vagy, legalábbis semmi információ arról, hogy hova jutnak…) És persze, nem tudjuk beleilleszteni azt sem, hogy vajon mire számíthatnak azok, akik 35-40 ezer ágyat akarnak felszabadítani COVID-os betegeknek (miközben jelenleg néhány ezren fekszenek ilyen osztályokon), és pláne nem azt, hogy miért a lélegeztetőgépek több tízezres nagy armadáját akarják hadba vetni akkor, amikor a lélegeztetőgépről élve (pláne gyógyultan) nem túl sok embert szednek le, miközben a korai beavatkozást elősegítő tesztek még mindig nem elérhetőek.
Szóval, így a csúcsok és tetőzések idején nemcsak nem tudunk semmit a vírusról, nemcsak azt sem tudjuk, hogy mit nem tudunk – de, azt sem, hogy hogyan próbáljunk meg róla gondolkodni.
Én ennyire kincstári dumát nem engedtem el az utóbbi években. Mert, ha bármi keretet, értelmet akarnék tulajdonítani annak, ahogyan ebben a helyzetben a Kormány kommunikál, plakátol, intézkedik, informál – hát, akkor abból véleményem szerint egy nép-ellenes bűnökről szóló elég súlyos vád gyanúi lennének kiolvashatóak. Maradjunk annyiban, hogy baromira nem tudunk semmit, nem hiszünk senkinek – és ezzel elég kényelmetlen együtt élnünk. És, bár semmit nem tudunk, annyit tán mégis tudunk, hogy ez még így lesz egy darabig.