Posted by Ferber Katalin
(Minden ami ebben az írásban szerepel az megtörtént, nem a fantázia terméke. Ezrektől, tízezrektől, százazrektől, millióktól kérek bocsánatot amiatt hogy engem a valóság eltitkolt eseményei sokkal jobban érdekelnek, mint a propaganda eszközeivel hirdetett harmónia.)
Ül a pódiumon egy gyönyörű fiatal nő a tokiói Külföldi Tudósítók Klubjában (angol rövidítése FCC).
Tolmács fordítja minden mondatát.
Külföldön tanult, álma, hogy újságíró legyen. Egy évvel korábban e-mailben értesíti az ország egyik tekintélyes médiájának washingtoni irodavezetője, hogy alkalmazná, s találkozót beszél meg vele.
A találkozó részletei csak utólag derülnek ki, ugyanis a washingtoni irodavezető a hölgy italába csempész valamit, amitől ő elveszti az eszméletét és csak másnap reggel tér magához. Fekszik rajta a férfi, a nőnek minden tagja fáj, rosszul van.
Feljelentené a hazájában közismert újságírót, aki egyébként a jelenleg is regnáló miniszetrelnökről írt könyvet. Három alkalommal küldik el a megerőszakolt nőt, jegyzőkönyvet sem vesznek fel, de ő makacs, nem hagyja annyiban, s végül, öt nappal az esemény után végre hajlandók az ügyével foglalkozni. Az egyik magasrangú rendőrtiszt elrendeli a washingtoni tudósító letartóztatását, mert számos tanú vallomásából és egy DNA vizsgálatból kiderül, hogy a nőt valószínűleg megerőszakolták. A repülőtérre küldött rendőr azonban nem tartóztatja le a gyanúsítottat.
A fiatal nő nem adja fel, a nyilvánossághoz fordul abban a férfiak által dominált és irányított társadalomban, ahol egy nőnemű jobb ha hallgat, s ha mégis megszólal, elvárja tőle mindenki, hogy szerény legyen, halkszavú, mosolygós és a blúza is állig legyen begombolva.
Nem jó ötlet a nyilvánosság segítségét kérni, mert ezt követően fenyegető levelek százait kapja, s ezek között néhány valóban ijesztő: a fiatal, a Reuternél újságírói gyakornokként dolgozó hölgy külföldre költözik.
A washingtoni tudósítói iroda vezetőjét elbocsátják ugyan az állásából, de szerinte a nő kitalálta az egész történetet, semmi sem igaz ebből.
A hölgy “Fekete Doboz” címmel könyvet ír.
Belátja, hogy hazájában a szexuális erőszak áldozatai bűnösök.
A nemzetközi sajtó, hála a Metoo mozgalomnak, interjúkat készít vele. A BBC egy órás dokumentumfilmben elemzi az ország eltitkolt szégyenét, a nők zaklatását, megerőszakolását, a férfiak hatalmával való korlátlan (mert nem büntetett) visszaéléseit. Minden hiába: a hölgy ejti a vádat, könyvet ír, külföldön él.. Nem fordul közvetítőhöz, aki esetleg egy peren kívüli megegyezéssel pénzügyi kártérítést harcolna ki neki. Ő ugyanis nem bosszút akar állni, hanem a többi nőt megvédeni. 2019 nyarán azonban a bíróság hajlandó foglalkozni az ügyével s ő pénzügyi kártérítést kér.
Világhírű fotóriporter, saját folyóirata van ( nagynevű elismert fotó-magazin), többszörös díjazott, szakmája egyik legjobbja.
Sok fiatal hölgy, aki fotóriporter szeretne lenni, hozzá fordul, nagyra értékelik a szakmai segítségét, de gyorsan kiderül a legtöbb esetben, hogy a szakmai segítség csak rendszeres szexuális szolgáltatás nyújtásával kapható meg. A folyóirat tulajdonosa ezt minden jelentkezőnek elmondja, s “természetesen” alig van arra példa hogy a reménykedő jelentkező ezt visszautasítja. Vagyis, a híres fotós szerint minden önkéntesen történik, hiszen neki egyetlen kiszemeltje sem tiltakozott, vagyis minden rendben volt ezekkel az együttlétekkel. A szerkesztőség mellékhelységében, a főváros legnagyob (és legismertebb) piroslámpás negyedének valamelyik szállodájában, s a fiatal, álmaik megvalósulásában reménykedők mindegyike munkaköri kötelességének tekintette a saját apjuknál idősebb laptulajdonossal folytatott szexuális együttléteket.
A bili azonban előbb vagy utóbb de kiborul: a laptulajdonos az egyik gyakornokot a fukusimai erősen rádióaktív szennyezettségű területre vitte (a hölgy tiltakozása ellenére), aki ezután felmondott, s egyúttal belátta, hogy ezen az áron jobb, ha inkább nem lesz fotóriporter.
Mindez egy nagyon messzi országban történt. Ott, ahol a szexuális erőszak hivatalos statisztikája a világ egyik legalacsonyabbja, hiszen a nők tudják, hogy nem szabad az igazságszolgáltatáshoz fordulniuk, mert akkor súlyosabb megalázásnak teszik ki magukat, mint a már megtörtént és helyrehozhatatlan erőszak volt.
Én is éltem hosszabb ideig abban a messzi országban. Kezdő voltam, de a lakhelyem közelében minden nap nőnemű felbukkanását váró, magamutogató fiatalember szándékával tisztában voltam. A környékünkön mindenki látta (többek között az anyukák a gyerekeikkel) de csak én mentem el a helyi rendőrörsre hogy ne félve menjek haza esténként. Két barátságos rendőr ült velem szemben, heherésztek, majd egyikőjük megkérdezte, először láttam-e “ilyet”. Válaszomra a kollégája legyintett és megnyugtatott, hamarosan jön az esős évszak, akkor biztosan eltűnik, mert nyilván ő sem szeret megázni. Jegyzőkönyv nem született, baj nem történt, az esős évszak megérkezett és a fiatalember eltűnt. Na ugye?