Dr. Szaké

Ferber Katalin
Először akkor találkoztam vele, amikor lelkesen folyt az új egyetem szervezése. Tervrajzok, tanszéki szobák, ki melyik emeleten fog majd szobát kapni. Dr. Szaké lett a főnököm és tanszéki szobáink egymás mellett voltak.
Súlyos beszédhibával küzdött, s valahányszor elakadt az első szótag, két ujjával segített, megfogta alsó ajkát, de csak épp, hátha azzal megkönnyíti magának a többi szótag kicsusszanását. Egy idő után ez sikerült is neki, de türelmesen meg kellett várni.
Ő is “mennyei küldött” volt, mert egy másik, állami egyetem nyugdíjazta. Az állami egyetemeken mindenkinek kötelező nyugdíjba mennie a hatvanadik éve betöltésekor. Vele is ez történt és nagyon örült, hogy sikerült neki egy magánegyetemen, a korábbinál jóval magasabb fizetésért újra elhelyezkednie.
Az új egyetemen a kollégák fele hozzá hasonló, alászállt “angyalka” volt.
Jöttek mindenhonnan, nevük volt a szakmájukban, kizárólag felsőbb pozíciókba, s ők persze hozták kapcsolataikat is. Elkelt az vidéken. Dolgozniuk nemigen kellett, volt, akinek csak néha kellett bejárnia, ez persze nem Dr. Szaké volt.
Végre tanszékvezető lehetett, feladata küldetése volt, szervezhetett, taníthatott, értekezleteket tarthatott, fegyelmezhetett, röviden, elemében érezhette magát.
Tanszéki szobájában szelíden sorakoztak az üres szakés üvegek, s egy alkalommal, amikor muszáj volt néhány dolgot megbeszélnem vele, mosolyogva rámutatott az akkurátusan sorba rakott üvegekre, mondván, a szaké az ő felesége. Hűséges, nem csalja meg soha, megbízhat benne, mindíg kedvében jár, egy ilyen házastársban nem lehet csalódni. A diákokra gondoltam, no meg arra, hogy vidéken vagyok. Biztosan ez nagyon “kúl”, talán ez ebben a környezetben a komolyság jele. Az igazi férfiasságé.
Az egyetem minden tanszéke gyakran tartott a felnőtteknek “összejöveteleket”, ivászat volt ez, semmi egyéb. Egyikre sem mentem el, s bizony nem is mentettem ki magamat. A sokadik tanszéki értekezleten, melyet én csak röpgyűlésnek hívtam, hiszen órákig tartott, főnököm Dr. Szaké elsorolta, hány hivatalos ivászaton nem vettem részt, s emiatt kollégáival egyetértésben úgy döntött, hogy bizonyítanom kell.
E nélkül nem leszek el-és befogadott tagja a munkahelyi közösségnek így elrendelte, hogy a következő óriási összejövetelt nekem kell előkészíteni.
Több kiló rágcsálnivaló, több karton üdítő, dühítő, de a szesz illedelmesen kimaradt, mert a diákok is ott lesznek, a többit majd a felnőttek utána külön elintézik.
Hanem a legnagyobb előadót is át kellett rendezni, ahol rengeteg fémszék és fémasztal terpeszkedett. Két kolléganőm segített, a férfi kollégák a falat támasztották. (Igen, mélyvidék.)
Pakoltam amíg tudtam, aztán egyszer csak nem tudtam.
Elég komolyan megsérültem, természetesen a gerincem, később jót mosolyogtam magamban, hogy legfontosabb részemet akarják megroppantani.
Ez azonban nem volt üzemi baleset, mert ezt csak egy komonista állíthatja, vagy a vele szimpatizáns, mondta a tanulmányi osztály vezetője.
Egy hónappal később álltam két lábra, vagyis sikerült újra emberré válnom.
Nem sokkal később felmondtam, mert beláttam, hogy kétféle módja van egy munkahely elviselhetetlenné tételének. Az egyik, hogy a munkavégzést akadályozza a tanulmányi osztály, a másik ennek épp az ellenkezője: olyan terhet rak a dolgozóra, melyet a dolgozó megfelelő szinten nem tud elvégezni.
Sokakat megdöbbentett a felmondólevelem, de mindenki ragaszkodott nehezen haladó hagyományaihoz, vagyis senki sem szólt nyilvánosan egyetlen szót sem. Kollégáim ettől a naptól kezdve (nyilván véletlenül) kizárólag az egyetem épületétől biztonságos távolságban váltottak csak velem néhány szót.
(Természetesen először gondosan körbenéztek, de ezt én nyilván csak képzeltem.)
Aki felmond, azt el kell búcsúztatni.
Felmondásom hivatalos indoklása az volt, hogy nem tudok távolmaradni Tokióban élő és dolgozó férjemtől és az ő családjától, az egyetem ugyanis kétszázhatvan kilométerre van tőlünk. Pontosítok, Dr. Szaké indokolta ezzel a tanszéken a felmondásomat. Engem nem kérdeztek meg erről (sem).
S akkor jött a hivatalos búcsúztató ünnepség, melyre főnököm Szaké professzor hívta meg a vendégeket, én még csak nem is javasolhattam senki meghívását.
Újra tele lettek az asztalok finomságokkal és persze italokkal. (Ehhez minden résztvevőnek hozzá kellett járulnia némi pénzzel, de a női alkalmazottaknak kevesebbet kellett fizetniük, mint a férfiaknak, mondván, ők kevesebbet isznak.)
Kényelmetlenül éreztem magamat a búcsúbulin, de tudtam, hogy ez az utolsó estém velük. Beszéd beszédet követett, nekem is kellett néhány szót szólnom, s a közös, vezényelt koccintás előtt főnököm is mondott néhány igazán barátságos mondatot.
Ahogy nem illik, én mentem el először.
A kabátomat már felvettem, amikor a nehezen beszélő főnököm, a tanszékvezető utánam szólt. Először (és utoljára) szólított tanárnak, ezen mi tagadás, meglepődtem.
Közelebb intett magához és nagyon nehezen, de a következőket suttogta: “Egyszer mindent írjon meg.” Értetlenül néztem rá, azt hittem, viccel. Főnököm azonban megismételte ugyanazt és megígértette velem, hogy mindent megírok majd egyszer, amit két év alatt a munkahelyemen láttam és tapasztaltam.
Abban a pillanatban értettem meg dr. Szaké konok és elkeseredett ivását, tehetetlenségét, látszólagos lojalitását, egyszóval mindent, amiért első állásomat az ország egyik kisvárosában két év után otthagytam.