Posted by Bojár Iván András
Ma harminc éve jött ki a Magyar Narancs első száma. Történelemformáló vágyak, remények buzogtak benne. Bennünk. És hatalmas igazságérzet. Pár hónappal követtük csak Nagy Imre és mártírtársai temetését, a berlini fal még állt, Romániában Ceausescu ágált mocskos rendszere élén, recsegve ropogva morzsolódott itt mellettünk a szomszédban, de még fujtatott a hatalmas világbirodalom, a Szovjetúnió.Magyar Narancs – 30
Lassan akkora léptékű történelmi idő pergett le azóta, amennyi Nagy Imréék kivégzése és rehabilitálása között. A családom tagjairól ezidő alatt a kommunista titkosok által gyűjtött jelentéseket mégiscsak most, külön kérésre, hosszas várakozást követve, erősen kitakart sorokkal a napokban vehettem kezembe. Nem így gondoltuk. Nyilvánvaló, valami nagyon el lett cseszve itt.
Máig él
Ma harminc éve, hogy kézbevettük forradalmian üde újságunk első nyomdából jött példányait. Illata itt az orromban ma is. Lap volt, igazi volt. Avantgárd külső, Fe Lugossy Laca grafikáival, és addig nem ismert hang. Menthetetlenül megváltozott valami – ezt az érzést húzta magával. Múltunk nagy pillanata akkor. És meglepő mennyire kis pillanat ez a mai. Egy rissz-rossz savanyú bort sem nyitunk, nem húzódunk össze egy reánkszabott olcsó kocsma alulvilágított sarkában, nemhogy pezsgő pukkanna, konferencia vagy bankett ünnepelné csillárfényes teremben, hogy a rendszerváltás lapja máig él. Vagy akár a tegnapi nap miatt, hogy valami azért csak pislákol a lelkekben ma is a régi tűzből. Akikkel akkor ezt a lapot kezdtük, épp a minap tekerték ki a Civil Rádió nyakát.
Soros sors
A Magyar Narancs a Fidesz lapja volt. Alapítói: Bojár Iván András, Bozóki András, Hegedűs István, Lovas Zoltán, Nagy Gábor, Novák Zsófia, Vágvölgyi B. András, Vig Monika. Felelős kiadója: Kövér László – ez szerepel az impresszumon. Ahogy a párt, ez is a Soros Alapítvány pénzén keletkezett, jószerével mint szinte minden, pártok, lapok és intézetek, amik a rendszerváltás idején csíráztak, – függetlenül a szervezet eszmei, ideológiai hátterétől. Nem csoda, hogy manapság akkora apparátus, oly sok jólfizetett áramvonalasagyú okoska dolgozik a múlt tényeinek meghamisításán természetes élőhelyükön, a Terror Házában. Amikor pénz érkezett végre Sorostól a Fidesz választmányához, abból valami csekélyke, éppenhogy elég leesett nekünk is, mi pedig a lappal nagy hatásfokon terjesztettük a fiatal és akkor még tényleg demokratikus szervezet baloldali radikális és liberális szellemiségét.
Szinte gyerekek voltunk. Személy szerint huszonötéves. Fertőzetlen nyers hangon ordítottunk bele a tétova, addigi helyét és szerepét veszített sajtóba. Új nyelvet, megfrissült újságírást hoztunk, melyből később a Tilos Rádió, az Index, de még a Pesti Srácok kényszeredetten informális újságírói stílusa is származik. Nagyképűségnek tűnhet ez a kijelentés, de aki irodalomtörténeti módszerekkel nyálazza végig a bennünket megelőző évtizedek magyar újságjait, azokban papundekliízű, szürkeöltönyös mondatokkal találkozik, összecsapott bokájú hivatalos nyelvezettel. Ezt robbantottuk fel. Ha ennek a harmincévnek van a Magyar Narancshoz köthető sajtótörténeti tette, mindenekelőtt ez az.
Huszonötéves voltam. Az ezt megelőző nyolcvanas éveket látszatléttel, kibekkelve töltöttem, ahogy apámék nemzedékén láttam – kicsinyes alkut kötve a sorssal, a hellyel, ahol élünk, liftekben elsuttogott, tenyéberöhögős politikai viccekkel, ki-sem-kell-mondanunk összenézéssel is mindenki-mindent-ért hangulattal. Utáltam ezt. Utáltam a sok bornírt hájfejű komenistát, emilyen sok egykorvolt fideszalapító ismerősöm, szerzőtársam lett az évtizedek során. Harminc éve nézem hogy éppoly romlottak, rosszízlésű beszűkült fajankók lettek, legfeljebb mohóbban harácsolók, mint akik és ami ellen együtt lázadtunk akkor, ami ellen együtt kezdtünk el kitalálni egy új hazát.
Haza nem lett, csak kölcsönösen keresztbe komprommittált bűnszervezet, régi haverjaim maffiacsaládja, akkor még meg sem született gyerekekre iratott milliárdok, nemzeti offshore.
Tekergő életutak. Kölyök voltam és a legnagyobbakkal írtam egy papírra. Fejtő, Konrád, Faludy, és még sokan a magyar szellemtörténet Parnasszusáról. Az irodalom, filozófia, szociológia, jog és közgazdaságtudomány elmúlt évtizedeinek meghatározó, mára történelmi hímporral lepett nevei vették körül az enyémet – tőlük tanultam írni, látni összefüggéseket, tartást, nagylevegővel létezést.
A Magyar Narancs, pontosan tudom, nemcsak nekem a publikus életem alapja. Mi alapítók után több újabb nemzedék is innen indult, innen rajzott szét aztán a sajtó, a politika, a művészeti élet, vagy az egyetemi szféra felé. Volt aki korán halt, mint a lap gründolását kezdeményező Vig Mónika, kinek én is köszönhetem, hogy már a start előtt ott lehettem. Néhányan az egyetemi világban viszonylag biztos egzisztenciára leltek. Lettek nagy éhenhalóművészeink, stílusos és jellegzetes keleteurópai tönkremenőink, volt akit bársonyszékig vezetett az innen induló út, s vannak jómódú havifixes, kisebb-nagyobb fideszmutyikba ma is beengedett opportunistáink is számosan.
Élet. Ez történik velünk, semmi különös. A Magyar Narancs című háromkötetes nagyregény lapjain sorsok és eszmék forognak, hemperegnek sárban, s kapnak időnként kegyelmes égi megvilágítást. Számomra a Magyar Narancs és résztvevőinek, hősi és súlytalan köznapi sorsa akkor is értelmező keret, ha 1994 februárja óta egy sor írásom nem jelent meg ott. E szilencium is negyedszázados immár. Viszont boldogít a tudat, hogy a jelek szerint alapítani, na azt aztán nagyon tudhatok. Ez és a másik általam életrehívott lapom, az Octogon is huszonegy éve él, működik, ha manapság elcsámpult kiskorrupt üzenetekkel is, de pislákol. A Narancs pozíciója stabil maradt, nem szívta fel a NER, akárha fehér porcsíkot Adrián ringó bérjacht asztaláról. Nem radikális már, rosszul is állna középkorú úrnak, de a szellem és a gondolkodás szabadságának szűkülő terű szigete. Maradjon is így. További boldog és hasznos éveket neki!