Posted by Van, aki szereti a macskát, van, aki utálja, és van, aki közömbös a teremtés e remekműve iránt. Mert remekmű a javából ez a hegyes fülekben kezdődő és hosszú farokban végződő lény, amely, ha akarom, állat, ha akarom „szinte ember”, de az biztos, hogy különleges titkok tudója.
E képessége csak azok számára nyilvánul meg, akiknek antennájuk van ennek felfogásához. Kezdetben nem volt ilyen antennám, inkább csak simogatási tárgynak tekintettem a macskát, mely hangulatot javít a depressziós nappali homályban, dorombolásával pedig megtöri az éjszaka nyomasztó csendjét, és a vadon ősi nyugalmát ereszti álmainkra.
Azok a macskák, amelyek e kis könyvben szerepelnek – főleg Flopi és Mocsok – tanúi voltak életem ijesztő vagy boldogító pillanatainak, minden kurrogásuk, nyávogásuk, farok-nyújtogatásuk és dörgölőzésük a gazdák karikatúráját rajzolta meg. Miközben próbáljuk megfejteni a balkonon magába mélyülő macska titkos párbeszédét a világegyetemmel, a magunk belső valóságára is választ keresünk. Mert a macska a mi tükrünk. A macska irányít, érte vagyunk ezen a földön, csak mi hisszük sokszor, hogy uraljuk őt. A macska rólunk szól, mi pedig a macskáról szólunk. Erről szól a könyv. És arról, hogy Olaszországban, tudósítói munkám során, rettenetes macska-hiányunk támadt.
Budapesten ott volt Ricsi – itt és most kellett egy macska. Igen, egy másik macska. mert egy macska sohasem egy macska, hanem mindig is a macska. Nem tudtunk meglenni csak úgy magunkban, a gyerek nem volt velünk, és azt is tudtuk, hogy egy kistestű nyávogó lény nem is pótolhatja saját fiunkat. De a macskaság hiányzott nekünk, amelynek mély kútjából a maga konkrétságában akartunk meríteni. Ez a konkrét kút Flopi volt, amelyről még semmit sem tudtunk azon a sejtelmes délutánon.
Melegítős férfi nyitott ajtót, aki be is vezetett a konyhába, ahol összesen tizenhat bajszos kis ragadozót pillantottunk meg. Voltak nagyobbak, melyeket emberi mértékkel a „serdülők” kategóriájába sorolnánk, de voltak egészen frissen napvilágot látottak is. Nyolc kis gombóc versengett csontsoványra zsugorodott anyjuk emlőiért, de mihelyt beléptünk, az egyikük rögtön olthatatlan kíváncsisággal szaladt Klári szandáljához, nagylábujját nyalogatva.
Még a kocsiban megkérdeztem Klárit, hogy a bőség zavara esetén melyiket válasszuk, én már Ricsi esetében megtettem egykor javaslatomat, de jobb lenne, ha ezúttal ő ragadná ki a szerencsés nyertest. Klári azt felelte: „Majd amelyik kiválaszt engem”. Mosolyom egyszerre volt gyermeki és hitetlen, de kiderült, hogy bizony, van természetes kiválasztódás. Vagyis egy macska számára is lehet természetes, hogy ő választja ki a neki megfelelő embert. Így választotta ki Klárit az a kis lény. Nagyon kicsi volt, rozsdabarna szőre borzolt volt, még nem ismerte az anyaméhen kívüli világ cincogásait és ugatásait, de már anyja hasában is csalhatatlanul várta az érte betoppanó jövendőbeliket.
Az olasz férfi folyamatosan beszélt, elmondta, hogy az anya egymás után szült, nemrég kilenc utódnak adott életet, hogy rövid időn belül újra megejtse őt egy kandúr, s bár nem derült ki, hol is van a boldog apa, az biztos, hogy megviselte őt ez a futószalagon való szülés. Az olasz férfi ezért is sietett feladni a hirdetést, hogy tehermentesítse a szegény nőstényt, de korántsem mindegy, ki veszi magához az új nemzedék öklömnyi tagját. Nem rejtette véka alá véleményét, miszerint a vak is látja, hogy rendes emberek vagyunk, ez már az első pillanatban látszott, és én el is hittem neki, hiszen szemüveges decens ábrázatom egyáltalán nem azt sugallta, hogy esténként kínpadra feszített macskák gyötrésével akarom agyonütni az időt. Klári arcán pedig egy korábbi élet macskaléte csillogott mindig, ennek előnyös és hátrányos hatásait csak több évtizedes házasságban érzékelheti egy férj.
„É maschio o femmina?” (hím vagy nőstény) – kérdeztem a férfit. Nápolyi származását el is árulta rögtön, amikor rávágta, hogy „femmena”. E sajátos dialektusban használt változat azonnal felidézte bennem a híres nápolyi érzelmes dalt: „Femmena, tu si na malafemmena” (Asszony, te gonosz nő vagy!”). De vissza is huppantam az állati világba, mivel feltűnt szemem előtt a macskanőstényi láthatár, a majdani miskárolási kötelezettség, de előre örültem a „lánymacska” bőrt bizseregtető dorombolásának. És milyen lesz a színe? – kérdeztük, hiszen látható volt, hogy ez a rozsdabarna csapzott szőr nem ilyen marad. Olyan lesz, mint az anyja – felelte az olasz, és rámutatott a barnás, fehéres, fekete pöttyökkel tarkított anyára. De jó! Tehát még sokszínű is lesz! De jó, hogy végre nem vad fekete macskát fogunk melengetni ölünkben! A férfi örült a csokoládénak, ha lehet egyáltalán csokoládénak nevezni a dobozban olvadó masszát, majd kérte, hadd búcsúzzon el a kicsitől. Pár másodpercig hagytuk őt, hogy meghitt csókolgatások közepette bocsássa útjára őt, és mi egy papírdobozban vittük le a kocsihoz életünk új jövevényét.
Otthon kinyitottuk a dobozt, az előkészített homokra tettük kis örökbe fogadottunkat, az máris tudta, mire kell használni, és belül valahol langyos büszkeség töltött el, hogy ezúttal sem hülye macskára esett a választásunk. Azután rögtön a hatalmas lakás felfedezésére indult, minden zugába beszimatolt, loncsos, szétálló szőre rozsda-barnállott a fehér márványkövön. Mi legyen a neve? – böktem ki a leglényegibb kérdést homlokomra csapva, mintha Archimédesz Heurékáját kiáltottam volna a világba kérdőjeles formában. Attól függ, hogy fiú-e vagy lány – így a feleségem. De hiszen megmondta a pasi, hogy nőstény! – replikáztam én. Klári azonban a legegyszerűbb ősi módszert javasolta, nevezetesen, hogy nézzük meg mi magunk. De, mint tudjuk, kiknek „szemei vagynak”, nem mindig látják, amit látni kell, hiszen a macska nagyon kicsi volt, mi pedig – bármennyire is szégyen – nem pontosan tudtuk meghatározni, mit is látunk pontosan. „Ne mondd már, fiam, hogy nem tudod megállapítani egy macska nemét!” – korholt a telefonban apám Pestről, de én állítottam, hogy bizony nem tudom megállapítani. „Látsz vagy nem látsz két golyót?” – kérdezte indulatosan, de én nem voltam biztos, hogy golyók-e azok, amiket akár kezdetleges szeméremajkaknak is vélhetek. Hülyeségben mindenesetre megdöntöttem a macskatartók évtizedes rekordját, de még utána sem vettünk volna mérget parányi jövevényünk nemét illetően. Így aznap este a semleges „Cica” nevet használtuk. Aztán biztos, ami biztos alapon kerestünk hímekre és nőstényekre egyaránt érvényes megnevezést. Legyen Flopi! – bökte ki Klári, bár abban a pillanatban még csak szóban mondtuk ki, mégsem gondolta egyikünk sem, hogy az angol írásmódú floppyt kell érteni alatta. De legalább nincs férfi floppy és női floppy, ez kétségtelen. Szerencsére az olaszban sincs nőnemű változat, ami nyilván Flopa lenne. De azért megnyugtatom kedves olvasóimat, csak dűlőre jutottunk a végén, és csak felismertük néhány nap múlva a szemünk elől oly ügyesen elrejtőzött golyókat.
Tehát „férfi” lesz – konstatáltam, lemondva a „lánymacska” előre elképzelt, bőrt bizseregető dorombolásáról. Más kérdés, hogy Flopi – ellentétben Tarzan-lelkű Ricsinkkel – egy percet sem töltött az udvaron, anyjának nem volt alkalma megtanítani őt fára mászni, még az egészséges rosszalkodás sem idegződött belé. Ennek a cicának nem volt anyja, nem volt gyerekszobája, nem volt kertje, nekünk kellett betölteni az anyátlanság légüres terét. Pontosabban Klárinak, aki a legelső estén bejelentette, hogy most három napig nincs főzés, takarítás, elmegy „gyesre”, mert Flopival kell foglalkozni. A kis gombóc valóban anyjának tekintette női gazdáját, rohant utána, lábai ügyetlenül szétcsúsztak, a kanyarokat nem tudta bevenni. Klári pedig felügyelte minden pillanatát azon az estén, hangosan megdicsérve, hogy milyen szépet kakált a homokba, mert, mint állította, az anyamacska is a maga nyelvén így dicséri csemetéjét, sőt nyelvével fenekét is tisztára törli, amit Klári – természetesen vizes ronggyal – maga is megtett.
Néhány héten belül tisztázódott, hogy mely szín viselője lesz a mi új macskánk. Fekete lett, mint az éjszaka, csak fehér „csokornyakkendője” és a hátsó lábai között fehérlő bugyija szakította meg az éjszín folytonosságát. S bár Ricsihez képest esendőbb, ügyetlenebb volt, belőle is előjött olykor az a Klári által említett genetikai örökség, a fekete macskák öntörvényű, makacs vadsága. Flopi persze nem karmolt, de ott bujkált benne valami furcsa, néha alattomos, olykor a természet alvilágából feltörő erőszakosság…
Garzó Ferenc: Miért akarunk macskátlanság
http://www.ahonapkonyve.hu/GARZO-FERENC-MIERT-AKARUNK-MACSKAT-d3.htm