Posted by SERÉNY PÉTER
Interurbán telefon. Moszkva. A vonalban Alekszej Grigorjev. Fél évszázadnál régebben jó barát. Egyetemi éveim váratlan és szerencsés hozadéka: maroknyi, felmenőit tekintve is, entellektüel orosz értelmiségi kortársam, s velük egy szellemi közösség megismerése. Alekszej, azaz becenevén Aljosa már a moszkvai gimiben is különlegesség volt, egymás után tanulta az idegen nyelveket, és mikorra én első éves gólyaként találkoztam vele, személyes levelezésben állt Sigfried Lenz-cel, Louis Aragonnal, előbbivel természetesen németül, utóbbival franciául, de hogy angolul kivel, arra már nem emlékszem, csak egy bizonyos, nem G. B Shaw-val, mert ez az íróóriás, és kópénak is zseniális ír férfiú, a nagy öreg, aklor már nem élt. Jómagam, ifjú hirlapíró gyakornokként élveztem, hogy a moszkvai kiruccanásra készülő idősebb, az orosz nyelvvel beszélő viszonyban nem álló szerkesztőségi kollégáknak megadhattam egy, több nyelven társaság- és társalgásképes kontaktus telefonszámát. A visszajelzés visszatérően áradozás volt; nem gondolták volna, hogy ennyire európai orosz fiatalemberrel találkozhatnak – ugye – a szovjet fővárosban.
Ha most azt hinné valaki,, hogy biztosan valami kiváltságos “naka” , vagyis valakinek a valakije volt Aljosa, hatalmasat téved. Azt tudtam, hogy édesapja festőművész, akinek azonban évtizedekig nem voltak kiállításai (majd később, a hatvanas években törik meg rajta a kulturális hivatalosság rontása, de csak egyetlen alkalomra). Amikor 1959-ben először és utoljára meghívta külföldi egyetemi társait a szülői házba, nem hittünk a szemünknek. Az otthon az egyik történelmi külváros bérházában, egy nagyobb tenyérnyi szoba volt, a kor szokott ottani társbérleti rendszerében, és ebben a szobában élt a függönyökkel, afféle paravánként elválasztott magán(?)-szférákban: a diplomázás előtt álló fiú, a gyógypedagógus édesanya, a nyelvtanár nagynéni, és a festőművész apa; neki a nagyablakhoz legközelebbi helyet ajánlották fel, ahol viszonylag sok volt a természetes fény. Voltaképpen ez a velük összezártságban élő nagynéni volt a protekció, ő beszélte rá Aljosát, még elemistaként, hogy tanuljon nyelveket, és a gyerek az érzékének és szorgalmának hála, olyan poliglottként végezte el a Moszkvai Állami Egyetemet, kit a kari vezetésnek nem volt lelke, hogy valami isten háta mögötti, szibériai zugba küldje pályát kezdeni, hanem friss újságíró-diplomájával egyenesen a szovjet sportlaphoz vezényelte, ahol az emlékezetes, világra nyitottabb, Sztálin után megindult, Olvadás közepette hamarosan tolmácsolásra fogható csapatkísérő riporteri feladatokat osztottak rá. (Ekkor kamatozott, hogy a második évfolyamtól kezdve, állandó külső szerzője volt a lapnak.)
Egy szó, mint száz: ezen az októberi reggelen ő volt a vonal túlsó végén. Ha elolvasom, küld nekem egy könyvet: új, orosz “állami szamizdat”. Hogy micsoda? A szamizdat éppenséggel arról volt nevezetes, hogy minden hivatalosság, fő-fő kiadói vegzatúra, cenzor-testületi (Glavlit) kukacoskodás, majd tiltás – esetleg a kidobásra ítélt szedés megfizettetésének! – kikerülésével, a legális lehetőségektől mérhetetlen messzeségben, “házilagosan” készült, és terjedt. Ja, kérlek, változtak az idők, mondta erre a jó barát a távoli Moszkvából. Ha belenézek majd a kötetbe, nem fogom elhinni, hogy állami nagyvállalat, a Nauka (akadémiai) kiadó saját, azonos nevű nyomdájában látta meg a napvilágot, mégpedig, a megrendelés beadásától a kész, kötött példányok átadásáig, mindössze 30 (azaz: harminc!) nap alatt. Mi ez, kapacitáskihasználás? Talán kevés a tudományos művek termése? Ez őt nemigen izgatja. Nézzem csak meg jobban, ha már kezemben lesz a könyve, nincs kiadó se feltüntetve rajta. Utóbbi helyén csak a hosszú ISBN azonosító, amellyel világszerte kereshetővé válik egy kiadvány, meg a jogtulajdonos copyrightja: © Григорьев — 2017 . Maga volt önmaga szerkesztője, kiadói lektora, sőt a végén a korrektora is. A fedőlapot ismerős tervezte, szívességből. És ki volt a szerencsés megrendelő? Hát megint csak, ő maga. Magánszemély. Készpénzes fizető. (Nyugdíjából, persze nem tudta volna kigazdálkodni az árát, a 309 oldalas, illusztrált, szabványos méretű kötet, az ő ellátásának nagyjából a hatszorosát emésztette fel, ámde, ő “más forrásból”, atyja reáhagyott képeinek értékesítéséből ki tudta termelni a költséget.)
És én most dupla érdeklődéssel olvasom e magyarul talán a “A párbeszédben a harmadik” címen említhető, különös, olykor drámai történelmi pillanatokat, máskor kacagtató diplomáciai balfogásokat felelevenítő, mégis magán-históriát. A böngészést Aljosa nekem szóló külön használati utasítását követve, a 276. oldalon kezdtem, ahol a következő, pesti színhelyű, tipikusan szovjet időkre jellemző sztorira leltem. A szerző bevallja, hogy a históriának mások voltak a szem-és fültanúi, de azóta is szájról-szájra jár az egykori, Tyitov nevű budapesti szovjet nagykövet mulatságosan kínos esete. Ez a nagykövet már a sztálini idők belügyes, illetve tényleges gyári munkás, azaz megbízhatónak minősített közegből váltást merítő gyakorlatával szakító, új külügyi szemlélet jegyében, kiérdemesült gazdasági közép- és felső vezetők sorában nyerte el a posztját.. Tyitov jóval az 1956-os nagy trauma után, a már nyugalmasabb években látott munkához magyar földön, és az általa kedvelt baráti találkozók naptárában rendszeres helye volt ”a testvéri szocialista országok” nagyköveteit megvendégelő tea délutánoknak. Ezek ugyan az összetartozást afféle családiasan oldott légkörben voltak hivatottak szimbolizálni, de – így a történet – volt közben bőven ideologizáló semmit-mondás, meg a szó jelentését inkább csúfoló, mintsem tartalmát kifejező tapasztalatcsere. Egyik alkalommal Tyitovnak feltűnt, hogy a közhelyek versengő kavalkádjából valamiképpen kimaradt egyvalaki, akit legott, már csak házigazdai kötelességérzete ösztökélésére is tetemre hívott. Az illető külseje nyilvánvalóvá tette, hogy valamely ázsiai szocialista ország képviselője lehet, így Tyitov igen logikusan, megkérdezte: Lehetséges volna, hogy a MONGOL Népköztársaság diplomatájának nincs a számunkra mondanivalója? A megszólított, alacsony termetű férfiú mosolyogva felállt, derékban majdnem százfokos szögben meghajolt, és az összes “r” betű helyett “l”-eket selypegve válaszolta: Hálásan köszönöm a lehetőséget, hogy bemutatkozhatom. Sigemitsu Nakamura vagyok, JAPÁN magyarországi nagykövetségének katonai és légügyi attaséja…
Színházakban, bohózatok előadásain, ilyenkor gördül le a függöny, és harsan fel a publikum kacagása. A jámbor Tyitov nagykövet arcáról épp ekkor hervadt le az üdvözült, házigazdai mosoly…