Posted by Pársoros jegyzetek
>Nagy Bandó András
Szerencsés vagyok, de mint tudjuk, ez nem csak úgy jön, mert
mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Mondjuk mi magyarok, az
angolok pedig így fogalmaznak: „Every man is the architect of his own
future.”, azaz „Mindenki a maga jövőjének építésze.” Ez is tetszik, főként
építésztechnikusi oklevéllel a zsebemben.
Az angolok sok mindent másképp fejeznek ki, például sokkal jobban
tetszik a „nem messze” kifejezésre használt mondásuk, az „egy golfütésre
van”, mint a miénk, hogy „csak egy köpésre”, és nemcsak azért, mert ami egy
köpésnyire van, az itt van az orrunk előtt. Gusztus dolga. Az is megnyerőbb
számomra, ahogy az angolok szurkolnak a focicsapataiknak. Régen túl
vannak a hajdani retteneten, évek óta üldögélhetnek a lelátón, és éltethetik
kedvenc csapatukat a gyerekek is, semmi olyan nem hangzik el, ami miatt a
szüleiknek be kéne fogniuk a kicsinyek fülét. Minap a Nyíregyháza-Fradi
kupameccsbe néztem bele, s amit hallottam a lelátón üvöltözőktől, azzal nem
merném tesztelni a nyomdafestéket. Félő, hogy a fekete belepirulna.
Előttem lebeg a polgári Magyarország ábrándképe, élén a magát
hajdan még polgárinak mondó kormánnyal. Hogy miképp törlődött ez a
valósnak mutatott vágyott álom, nem tudom, de jobb is így. Ha már nem az,
akkor ne is mondják annak, és hagyják a jövőre (lehet, itt van egy köpésre),
egyszer majd polgárrá alakul, nevelődik, polgárrá lesz, aki alkalmas rá, aki
meg nem, az továbbra is marad mögöttünk (egy köpésnyire), legföljebb
állampolgárként, ami egyelőre nem azonos a polgári tudattal és léttel.
Mindezek azért jutottak eszembe, és ezért is kezdtem azzal, hogy
szerencsés vagyok, mert polgári reményeink romjait csak ritkán kényszerülök
látni, ugyanis a lehető legkevesebb alkalommal megyek el itthonról. Akkor is
csak egy kőhajításnyira. Én is átélem, s átéltem már néhányszor az „ez már
nem az én világom” idős korral járó élményt. Ebben még nincs benne
mindaz, amit kvázi hányingert keltő bónuszként tolnak elénk mindenféle törpe
és óriásplakátokon, és az sincs benne, amit kampányolás közben verbálisan
préselnek a füleimbe. Szerencsés vagyok, hogy ritkán kell olyan utakon
autóznom, melyeket (leggyakrabban magánná tett/lett) közpénzből
finanszírozott, a „másik oldalt” mocskoló óriásplakátok csúfítanak el.
Nem új a „nincs rá pénz” hivatkozás, már a 80-as években is ebbe
nyomtam a szatíra tőrét. Hasonlít a „nincs rá idő” kifejezés, amire az örök
válasz: arra van, amire hagyunk, amire akarunk. A pénzzel is így állunk. A
demokrácia (fölös és megvetendő) velejárója, hogy bizonyos összeget kap
egy-egy választáson induló párt. Ha lenne valódi tagságuk, maguk állhatnák
a cechet, de nincs. A legnagyobbak sincs. Így aztán azoknak a befizetett
adójából is áztatják egymást, akik más párt szimpatizánsai. És akkor még a
számítgató hatalom örökös segítői, a kamupártok, akik csak a lenyúlható
milliókra ácsingóznak, esélytelenül és pofátlanul zsebre vágva a kapott
összeget.
Az, amit törpe vagy óriásplakátokon „kiteszünk az ablakba”, kész
bizonyítvány magunkról. A plakátok megrendelői és fizetői azt akarják
elmondani, megmutatni, milyenek az ellenségnek tekintett ellenfeleik, és
közben ezt fejezik ki: ilyenek vagyunk. És ebben az „ilyenek vagyunk”-ban az
is benne van, hogy mi, magyarok milyenek vagyunk. Ilyenek!
Persze, vendégszeretők, az is igaz. Már csak arra vagyok kíváncsi,
hogy mikor jutunk el odáig, hogy nem csak a vendégeinket szeretjük, hanem
magunkat. Egymást is. Hinnem kell, hogy egyszer ez is eljő. Lehet, már nincs
is messze. Talán csak egy golfütésnyire.