»Nincsenek kivilágítva a csillagok. Több fényt!«

H A   S O K A T   O L V A S O L , T O V Á B B   É L S Z  

Fazekas Erzsébet 

Mind a könyv, mind e sorok szerzője életében több, meglehetősen fontos szerepet játszó évtizedet fog át Toronyi Attila könyve, noha nem mondható terjedelmesnek. Inkább vékony (napló)füzet, amit tarthatunk akár egy középkorát elhagyó férfi életút-összegző visszaemlékezésének is. Végigkövetjük, ahogy felidézi és elemzi az 1970-’80-as évek társadalmi változásait.

Nem titok: gyermek-, diák-, ifjú- s minden további korom az íróéval azonos évekre esett, élményanyagunk egy része hasonló, a történelmi, társadalmi változásokra vonatkozó tapasztalataink jó része pedig egybe is vág.

Ezeknek az emlékeknek az összevetése adja meg az olvasás savát-borsát. Kapcsolatunk roppant sajátos, és néhány évvel ezelőttre datálódik. Akkor tájt jelent meg riportkönyvem, és Toronyi Attila belevetette magát. Éppen a perui bokatörésemet követő kórházi kezelés részleteinél tartott, amikor aktuális kirándulásán, a buszról leszállva bokáját törte. A mentőbe gördített szerző azt kérte hozzátartozóitól, vigyék utána a buszon hagyott könyvet, hogy saját balesete ne terelje el figyelmét az ismertetendő műről. Ez a két sérülés hozott össze tehát két újságírót, akik addig nem ismerték egymást…

A szakmai szolidaritás kényszerérzetének hatására gondolom most úgy, hogy nekem is hasonlóan odaadó figyelemmel kell követnem az Angyalföldi Kisherceg életútját. A Kisherceg maga is összegez a történetében, ez pedig segíti az elemző munkát. A hetvenes évekbeli magyarországi lengyel-mániáról írottak régi emlékeket idéznek. Istenem, mennyi ismerősömet csapta meg a „lengyelezés” szele. A célállomás Krakkó, Zakopane vagy Varsó, mindenhol kínálták a durva gyapjúszálból kötött pulóvert, zoknit (tapintásukra máig emlékeznek ujjbegyeim, de hol vannak már azok a fagyos telek…). A tizen-huszonévesek lengyel áruként tömték hátizsákba a ki tudja, honnan származó rágógumit, hogy a vámosok éberségét kijátszva némi, olykor tetemes zsebpénzre tegyenek szert a behozott cucc eladásával. Efféle sefteléssel indulhatott a szocializmus kori lengyel–magyar barátkozás…

Akárhogy is, a két nemzet íróiban akkoriban egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott egymás irodalmának megismerésére, megismertetésére… Toronyi Attila e fontos fejleményig akar eljutni az utóbbi ötven évünk alatt történtek – a pangó évtizedek utáni egyre izgalmasabb dolgok – felidézésével. Olvasója válogatja, Kisherceg történetéből kit mi ragad meg. A fiatalabbakat talán a csajozási vágy ereje. Az érettebbeket meg a ráismerés, mennyire hasonlóan „mártóztak meg” ők is a külföldi partnerekkel a nagy sebességű szerelmi kapcsolatokban. Ám a könyv több témában is muníciót ad a továbbgondolásra.

Vajon mennyit emelhetett át a szerző Herceg Szabolcs életébe a sajátjából? „Mire leérettségiztem, elmúltam húsz. Hetvenkettő nyarán megjött a papír: fölvettek a jogra. Jelentkezésemet megözvegyült apám erőltette. Hadd legyen belőlem tanult ember, ráadásul doktor” – mutatja be magát Kisherceg. Addig is kiélvezte a szabadságot: nyári elfoglaltságot keresett Lengyelországban: „Segítettem a mosodában és rendben tartottam az épületet övező kertet.” És itt már másfelé kalandozik el az olvasó: nem túl kimódolt-e ez az ’övező’? Talán apja sem mondta: „a teremburáját” (noha TA magyarázza, hogy az öreg Herceg nem szeretett/tudott káromkodni) – elvégre egy angyalföldi proli gyerek felemelkedését ígéri a borító szövege. De ne akadjunk fenn a fogalmazási döccenőkön. A szállodai munka lassan szex-tréningbe csapott át: „A priccsen hancúrozva sokszor azt sem tudtuk, ki a fiú, ki a lány” – és olykor azt hihetjük, folyamatosan hancúroztak.

Szeptemberben aztán kezdődött az egyetem, ami nem volt hősünknek való. Bukás, pótvizsga, évismétlés után eltanácsolták a nappaliról. De azért az esti tagozaton csak lediplomázott, majd újságírónak állt. „Mi, napilaposok fenn hordtuk az orrunkat. Vélt fontosságunk tudatában foghegyről beszéltünk az üzemi laposokkal; elvártuk, hogy előre köszönjenek és nagy kegyesen visszabiccentettünk. A külpolitikai rovat szerkesztői élen jártak a fölényeskedésben, mert ők nyelveket beszéltek; világlátott belvárosi vagy rózsadombi kollégák voltak. Az üzemi lapszerkesztőket sok esetben egykori munkahelyük, az iparövezet delegálta, felemelkedésüket az akkoriban dívó káderpolitikának köszönhették, felsőfokú végzettséggel nem rendelkeztek, mi több, némelyikük a magyar mondattan alapvető szabályaival sem volt tisztában.”

Engem, az akkori üzemi lapos újságírót meglepett a Szolgáltuk az ügyet című fejezet tartalma (bár nem zárom ki, hogy akadt ilyen is): „Mesélték, hogy Véges, a főszerkesztő az Andrássy út 60-ban dolgozott az ötvenes években, az ávós verőlegények egyik alosztályát irányította, majd az ’elbocsátott légió’ árvájaként sok helyen megfordult. Súlyos paranoiában szenvedett. Szerkesztőségi íróasztalára bonyolult Elzett-zárakat szereltetett, de nem érte be ennyivel. A három felső fiók előtt vízszintesen laposvas futott végig, amit pánt és egy-egy biztonsági lakat rögzített az asztal két oldalán.” (Habár Moldova György is megörökített hasonló mániákat…)

A fönti politikai döbbenet után Kisherceg még visszabolyong nemi felvilágosodása élményeihez, majd összefoglalóan így ír erről: „Angyalföldön a magamfajtára akkoriban azt mondták: skalpgyűjtő szoknyavadász. A listámból néhányan kiestek, Kati pedig jött föl, mint az erejével jól gazdálkodó hosszútávfutó a hajrában. Jelentős tartalékokkal, előnyökkel rendelkezett. Mindig ráért, nem fájt a feje.”

• Olvass bele!

Emlékek, tapasztalatok, történetek között csapongunk, aztán egyszer csak Hercegecske furcsa minősítést dob fel: „Vonzódtam a rurális beütéshez; jobb szerettem a falusi fajtát, mint a szofisztikában jeleskedő, dohányzó, budai úrilányokat, akik engem pesti senkinek tartottak.” Vajon milyen benyomások alapozhatták meg a pestiek kontra budaiak megkülönböztetését?

Családi emlékek gomolyognak elő, és bennük a Tóth Tihamérről írottak – az ő munkássága ugyanis az én serdülőkoromnak is témája volt. Apám nemzedéke a püspök-író valláserkölcsi tanításainak szellemében nőtt fel. Műve, A tiszta férfiúság (Szent István Társulat, 1924) beszerzésére rendelet kötelezte az ország valamennyi közép- és ipariskoláját. Idézném is nevelő célzatú dörgedelmeit: „A magyar jövőt csak olyan ifjúság építheti fel, amelyik örömét nem a pocsolyában keresi, s fiatal erejét nem éjjeli lumpolásokban tékozolja el. Olyan ifjúság, mely csillagtekintetű, ideálokért dolgozó és önmagához kemény… Olyan ifjúság, amely nem hajtja nyakát gyáva-tehetetlenül a bűn-kísértés alá, hanem minden erkölcstelenségnek dacos homlokkal tudja szemébe vágni az erkölcsi integritás nem! nem! soha!-ját.” (Óh, be szép, s mily fennkölt!)

Jól kapcsolódik a fentiekhez: „Nézzük miről ír a Társadalmi Szemle. Semmi érdekes. Így viszont, hogy a Playboyról eltávolítottam az összes nehezéket, láthatóvá vált a magazin 1982 februári számának címlapja.” Aztán a Nők Lapja párkereső rovatára lapoz, ahol „tilos az irónia és a szarkazmus, így efféle sorok: ’Pénzsóvár, tahó és lusta kisnyugdíjas keresi kőgazdag bombázó ismeretségét, akinek parazitája lehetne. ’Moss, főzz, takaríts – és a pofám fényre derül’ itt nem láthatnak napvilágot.”

Az apróhirdetésekre utalva az újságíró-szerkesztő eligazítást is kap: a szövegben ne legyen olyan kitétel, ami nincs összhangban a szocialista erkölccsel, a női egyenjogúságról vallott felfogással. Íme Toronyi visszatekintése (most csak politikailag ártatlan és ártalmatlan részleteket idézek): „Szúrópróbaszerűen elemeztem az arányokat: az 50 fölöttiek aránya 80% lehet. A férfiaknak jobban hiányzik a nő, a szebbik nem részesedése a párkereső hasábokon 40%. (…) Van, aki ’nagyon dundi hölgyet’ keresett, ’lehet látás-, mozgás-, enyhén szellemileg sérült’, annak alighanem az volt a lényeg, hogy végre legyen valakije. Akivel ágyba bújhat. E törekvéséről két 41 éves férfi (művészlélek, biztonságtechnikai szakember) azzal próbálta elterelni a figyelmet, hogy ’komoly kapcsolat reményében’ adta fel hirdetését. (…) senkit sem beszélek le róla. Érdemes megpróbálni a hirdetéses párkeresést, de ritkán hoz megváltást”. Aztán ismét összegzés következik: „35-36 évesen kezdett elegem lenni az újságírásból. Amióta nem akadozott többé a vécépapír-ellátás, az újság egyszer használatos termékké silányult, a papírgyűjtők martalékává vált világszerte. Legfeljebb ablakpucolásra és befőzésnél, a kidunsztolt befőttesüvegek bebugyolálására volt alkalmas.”

Toronyi Attila színes visszaemlékezése néhol kifejezetten lebilincselt. Témák tucatjára terjedt ki szerteágazó érdeklődése. Sok egyéb mellett szó esett a disszidálásról, a teherbeesés/terhesség jelenségéről (és a férfipartner erre reagálásáról), a Ratkó-nemzedékről, a Z-generációról, a lapok privatizálásának anomáliáiról, a multi-level-marketing piramisáról. E ponton megállok a felsorolásban, és arra biztatom az olvasót, folytassa, fedezze fel magának, mi minden érdekes, fontos dolog történt a ma 70-80 évesekkel a rendszerváltás éveiben…

De még egyet ideírok, ami akár jelen napjainkra is vonatkozhat: „A külpolitikusok terjedelmes tanulmányokban ecsetelték a közel-keleti helyzetet; ki kivel van, és miért lövi halomra az egyik a másikat, miközben Afrikában sincs béke. Amerikában pedig izgalmasnak ígérkezik az elnökválasztás. Ahogyan közeledett a voksolás napja, úgy jött egyre nagyobb lázba az elemző: lapok tucatjait idézte annak alátámasztására, hogy miért fog minden bizonnyal és feltétlenül X nyerni. A végén azonban nem vált be a jóslata, mert Y söpört be több voksot, ő lett az elnök. Magyarországon ez keveseket érdekelt. Republikánus párt, vagy demokrata párt? Hát nem mindegy?”

A szinte túlhabzóan sok magán- és közéleti téma izgalmas fölemlegetése mellett és után, a könyv vége felé megtudhatjuk, hogy milyen filozófiai üzenet indokolja a mű címét. Egy részeg pasasnak részletet olvasnak fel Saint-Exupery Kis hercegéből, ami így záródik: „A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt. De mi, akik megértjük az életet, mi bizony fütyülünk a számokra!”

A szerző is fütyülne talán a számokra, de bizonyos alkalmakkor (például saját sokadik születésnapján) ezt nem teheti meg. A könyv befejező passzusában így ír az öregkorról: „Amikor kikászálódtam az autóból a házunk előtt, sajogtak a lábaim. Elbúcsúztam a barátomtól, s magam elé dünnyögtem: – Kár megöregedni. Így nem jó már nekem… Októberben korán sötétedik. Most még csak szürkül. Nincsenek kivilágítva a csillagok. Több fényt!”

Toronyi Attila: Angyalföldi Kisherceg
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2023
254 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
online ár a lira.hu-n 3996 Ft
ISBN 978 615 569 3854

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egy angyalföldi proligyerek küzdelmes „felemelkedéséről” és kalandos életéről szól a történet. Herceg Szabolcs a család legkisebbik, hatodik gyermekeként kapja a „Kisherceg” becenevet. Kiskamaszként elszenvedett lelki sérüléseinek erotománia a következménye. Válogatás nélkül falja a nőket, de amikor autóstoppal Lengyelországba utazik, beleszeret egy lányba. Jól megtanul lengyelül, ám hazatérése után az egyetemen bukdácsol. Végül levelezőn mégis megszerzi a diplomát és újságírónak áll.
Miközben – a lengyel lány emlékét ápolandó – polonistává képezi át magát, rátalál az „igazira”. A nála 15 évvel fiatalabb lány szintén lengyel szakos, bölcsészhallgató. A kezdeti viharok után összeállnak, s amikor megszületnek ikerlányaik, össze is házasodnak.
A könyv a hetvenes évektől a Covid-járványig követi nyomon a „Kisherceg” életét. Az újságíró álnaiv, iróniával átitatott regénye, amely szándékosan hajaz Saint-Exupéry könyvére, korrajzként is olvasható, benne a rendszerváltozás buktatóival.