Posted by Nyáry Krisztián
>Hűvös őszi este volt, valamikor a 19-20. század fordulóján. A parasztmenyecskének öltözött úriasszony csónakon vitette át magát Pestről a Margitszigetre. Friss zöldségekkel megrakott kosarat cipelt. A partra érve még jobban a szemébe húzta fejkendőjét, és a Habsburg főhercegek egykori nyári lakából kialakított Kisszállóig sietett. Ha bárki megszólította volna, azt mondja, hogy Bródy Sándor író úrnak hozott Egerből egy kis hazait. Az épület nyaranta módosabb utazókat látott vendégül, késő ősztől kora tavaszig azonban kispénzű lakóknak nyújtott kényelmes, ám némileg vadregényes szállást. Ilyenkor már nem nagyon kérdezősködött a személyzet, így a látogató illetéktelen tanúk nélkül kopogtathatott be a 8-as ajtón.
Miután bebocsátást nyert, levetette álöltözetét, és átadta kosarát vendéglátójának.
Bródy Sándor addigra befűtötte a főzési célokra átalakított szállodai vaskályhát, és az üdvözlő kézcsók után azonnal hozzálátott a vacsorára szánt csíkleves elkészítéséhez. Ehhez előzőleg ő maga szerezte be a pesti vásárcsarnokból a csíkot, azaz a felső-tiszai apróhalat, amit egy korhelyleveshez hasonló káposztás alaplében főzött meg. Vendég és vendéglátója csak a vacsora elköltése után engedték át magukat egyéb szellemi és más természetű örömöknek. Legalábbis így képzelte el Bródy romantikus randevúját 30 évvel később az írótárs, Krúdy Gyula. A Bródy Sándor vagy a nap lovagja című regényben Vénusz Ámor álnéven emlegetett úriasszony alakja talán az írói fantázia terméke, ám az tény, hogy a korának férfiszépségeként számontartott Bródy Sándor hosszú évekig volt telente a Kisszálló lakója, és híres vaskályháján számos barátjának, s még több hölgyvendégének főzött saját kezével ebédet vagy vacsorát. Az élet örömeihez számára elválaszthatatlanul hozzátartozott az ételek, sőt, a főzés élvezete is. „Szeretettel enni nem bűn, de szeretettel enni adni annak, aki ért az evéshez, vagy szeretne, de nincs mit – az erény, a tisztesség, a gyönyörűség maga” – fogalmazta meg gasztronómiai krédóját, s e tanítást a gyakorlatba is igyekezett átültetni.
Néhány évtizedig a legnépszerűbb magyar írók közé tartozott, s köztudott volt róla, hogy ízlése a konyhai kérdésekben is magabiztos. Puszta megjelenésével is óriási reklámot csinált bármilyen vendéglátóhelynek. Gondosan ápolt bajuszával, homlokába hulló tincseivel és vakítóan fehér zsirardi-kalapjával a szépasszonyok számára is vonzerőt jelentett, így aztán minden vendéglős örömmel látta, ha asztalánál látványosan az étlapot kezdte tanulmányozni. Nemcsak enni szeretett és tudott, mint jó barátja, Krúdy Gyula, de – pályatársával szemben – a sütés-főzés mesterségéhez is konyított. Amikor belépett egy étterembe, a pincérek és szakácsok a konyhaművészet szakértőjét is köszöntötték benne, gyakorta műhelyükbe is beinvitálták. Büszke volt főzőtudására, egy szakácskönyv megírását is tervezgette, de a vázlat készítésénél tovább nem jutott.
Pedig Bródy Sándornak többször volt része korgó gyomorban élete során, mint dús lakomákban. Még gyerek volt, amikor apja, az egri érsek zsidó származású gabonakereskedője tönkrement, majd hamarosan meghalt, így a hátramaradt családnak meg kellett ismernie a nélkülözést. Az újságírónak állt ifjabb Bródy 1884- ben Nyomor című novelláskötetével a hóna alatt érkezett Budapestre, ahol a lecsúszás és a nincstelenség naturalisztikus ábrázolásával keltett feltűnést az irodalmi életben. Émile Zola magyar tanítványának tartották, s a francia íróhoz hasonlóan nála is gyakori eszköze volt a nyomor megidézésének a végletekig szegényes étkezés vagy az éhezés leírása. A pesti polgári közönség egy része tőle hallott először a „krumplis kenyéren tengődő szegények” mindennapi életéről és ételéről. Főzni is kényszerből tanult meg: hogy apjától örökölt ínyenc hajlamait kevés pénzből is ki tudja elégíteni. „Ennek, de csakis ez egynek egész életemben, nem asszony az oka – magyarázta később. – Az elhívattatást örököltem az édesapámtól, aki már a forradalom előtt kaviárt és korpaciberét vacsorált. Tanulni, asszonytól is tanultam, Pappnénak hívták azt a drága jó úri asszonyt, vagy egy fertály esztendeig voltam a kosztosa Szatmárhegyen.” Bródy személyében is kapoccsá vált a konyhai örömök íróinak több nemzedéke között. Ifjúkori mentora, Jókai Mór mellett öccseként tekintett rá a nála 16 évvel idősebb Mikszáth Kálmán, akivel a mai Clark Ádám téren álló Lánchíd kávéházban vitatták meg a honi közállapotok és a reggelihez felszolgált péksütemények romló állapotát. Jó pár évvel később pedig Bródy lett atyai barátja a másfél évtizeddel fiatalabb Krúdy Gyulának. A pályája csúcsán álló író Budafokon, az elhagyatott Kutyavilla csárdában találkozott a fővárosba frissen felkerült ifjú hírlapíróval, akit szárnyai alá vett és barátságába fogadott. Együtt ették és itták végig a budai kiskocsmák és pesti kávéházak kínálatát, később pedig egymás szomszédságában laktak a Margitszigeten. Bródy élete végén Móricz Zsigmond számított tisztelő hívének: ő írta az akkor sokak által már kissé ódivatúnak tartott szerzőtársról, hogy az isten jókedvében teremtette. Móriczra hatással volt, ahogy Bródy a szegénységet képes volt az asztali nélkülözésen keresztül ábrázolni, s minden bizonnyal egytértett elődjének társadalomkritikájával: „a nemzet igazi fenntartója az éhező parasztság”.
Bródy minden gasztronómiai elhivatottsága ellenére sem volt nagyétkű. Ebben egyszerre játszhatott közre legendás férfiúi hiúsága és az a tény, hogy keresete könnyen kifolyt a kezéből, így gyakran kellett a hasán is spórolnia. A korán nősült és még korábban elvált író újabb legénykorba jutva rengeteg helyen lakott Budapesten: olcsó és drágább szállodákban, mindenféle albérletekben. Legkedvesebb szállása azonban 1895-től kezdve rengeteg télen át a Margitszigeten volt, amelyet Arany János után ő fedezett fel másodjára a magyar irodalomnak. „Amikor az úrinép kivonul a Margitszigetről, akkor én szépen bevonulok – írta. – (…) Nekem ez a legszebb és legismerősebb hely a világon…” Amíg Arany a Nagyszálló paradicsomlevesét kanalazta minden nap, Bródy a Kisszállót és saját konyhaművészetét preferálta.
Beköltözése után átalakíttatta a szobában levő vaskályhát, hogy az főzéshez is alkalmas legyen. Ruháit a szék támláján tárolta, mivel a szekrényben edényeket, lisztet, fűszereket és más alapanyagokat tartott, és még egy gyúródeszkát is kiakasztott a falra, hogy saját kezűleg készíthesse el a levesbetétet. A tüzelőnek valót egy szlovák kertészlány gyűjtötte neki össze, aki éppúgy rajongott érte, mint azok a szépreményű költőnők, sokak által csodált színésznők, és tisztes úriasszonyok, akik szigeti magányában rendszeresen felkeresték.
Mivel a Margit híd szigeti szárnyhídja csak 1900-ban épült meg, kezdetben csak vízi járművel vagy a Duna jegén lehetett közlekedni. Bródy is csónakkal járt át az óbudai zsinagógával szemben található kedvenc fűszereséhez vagy a Lövölde téri megbízható mészároshoz bevásárolni, mielőtt vendégül látta barátait. Ilyenkor többnyire pörköltet készített, mivel meggyőződése volt, hogy ez az étel – függetlenül vallástól és nemzetiségtől – összekapcsol minden magyart. „Ez a mi főételünk, akik e nemzeti államban élünk, akár mint a hős Árpád, akár mint a parittyás Dávid ivadéki. Jó erős, paprikás pörkölt – for ever! Az összes pártok ebben a hitben egyesülnek. Ebben nincs vélemény, ízlés és érdekkülönbség” – vallotta.
Pörköltjének többen csodájára jártak, volt, hogy ifjú kollégája, későbbi színházi versenytársa, Molnár Ferenc is kilátogatott hozzá egy ebéd kedvéért, pedig nem nagy kedvvel szánta rá magát a téli csónakázásra. Bródy vendégek nélkül is szerette megadni a módját az élvezeteknek. Házasságon kívül született fia, Hunyady Sándor jegyezte le, hogy apja az ágyban elköltött reggeli után kicsit dolgozott, majd kénsárga hálóingben és papucsban átsétált a szállodai vendéglő nyitott teraszára, ahol az ősszel már szegényes kínálatból kiválasztotta az ebédnek valót. Ezután egy forró fürdő vagy gőz következett, majd egy jó szivar mellett máris meg lehetett tervezni a vacsorát.
Nyáron, amikor kiszorult a szigetről, és szálláshelye nem volt alkalmas a főzésre, Bródy a vendéglők és kávéházak állandó vendége lett. Elégedetten írta, hogy Budapesten könnyen találni olyan helyet, ahol hajnali négy órakor már friss húslevest és marhahúst lehet kapni, és napfelkeltére már húsz-harmincféle fogás szerepel az ételsoron. Egyik törzshelye a Nyugati pályaudvarral szemben, a mai modern üzletház helyén álló a London szálló volt. Nemcsak az utazók között volt népszerű, hanem kitűnő konyhája miatt a fővárosiak is előszeretettel látogatták. Bródy Sándor kivételesen nem a főtt ételek miatt, hanem a sörkorcsolyaként és reggelire is felszolgált tepertős pogácsa kedvéért járt ide. Döcker úr, a vendéglős ugyanis pont úgy készíttette, ahogy gyerekkorában Egerben az író édesanyja: némi vágott káposztával a tésztájában.
Bródy maga is közölt recepteket a lapokban, de ezeket nem szignálta, így felkutatásuk még várat magára. Csak A Hét híres receptpályázatára is benyújtott borjúpaprikás és egy interjúban elmesélt halászlé recept maradt fenn tőle, egyéb kulináris kalandjait barátai írásaiból ismerjük. Innen tudjuk, hogy egyik specialitása a pezsgőben főtt, szarvasgombával töltött pulyka volt, amit ünnepi lakomákra készített el. Ehhez persze tekintélyes konyhára is szükség volt, amely befogadta a műkedvelő szakácsot. Ha nem talált ilyet, akkor a szabad ég alatt is szívesen alkotott. Krúdy örökítette meg azt az alkalmat, amikor Bródy a Duna-parton főzött halászlét egy főként színésznőkből álló kompánia számára. A főzés után „jó darab ideig azzal telt az ideje, hogy a vendégül látott színművésznőket megtanítsa halat enni. – Ez az ikrás rész a legjobb, te buksi – mond a drámai színésznőnek. – (…) mindig az ikrás részét válasszad a halnak, mert akkor tisztelni fog a pincér is meg a gavallér is.” Szilárdan hitt benne, hogy a halfőzés férfiak dolga, mivel a szakácsnék számára túl sok vele a vesződség.
Rejtély, mi lehetett Bródy kedvenc étele, mert akárhányszor erről kérdezték, mindig más ételt nevezett meg. A borjúpörkölt, a halászlé és a káposztás pogácsa mellett az ökörfarokkal feljavított gyöngytyúkleves is felkerül e listára, amelyet az író a leves eszményi típusának tartott, ám egyszersmind szakácsmesteri próbatételnek is. Nem csoda, hogy jó barátja volt a téma avatott szakértőjének, a színész Újházy Edének, akivel gyakran együtt látogatta a ligeti Wampetics (mai Gundel) vendéglőt, s akinek színházi tárgyú könyvéhez meleg hangú előszót is írt. Bródy pontosan tudta, melyik barátját mivel kell megvendégelnie ahhoz, hogy a kedvében járjon. Így főzött Krúdy Gyula családjának – hétféle halból – halpaprikást, Molnár Ferencnek pörköltet, Jászai Marinak pedig fogolylevest. Íróként épp ilyen otthonosan mozgott a különböző társadalmi osztályok kulináris szokásaiban. Nála az újgazdag polgárlány ananász- és kaviár-diétát tart, a takarékos városi szegények krumplilevesen élnek, a nincstelen szobabérlő pedig üres pirított hagyma mellett ábrándozik a húsról.
Két legfontosabb szenvedélye, a szerelem és az ízek élvezete elválaszthatatlanul összekeveredett számára. Nemcsak abban az értelemben, hogy imádott szeretőire főzni vagy őket vendéglőbe vinni, hanem filozófiai értelemben is. „Azért eszünk, hogy szerethessünk – én még mindég ennél az axiómánál tartok – írta A főzés művészete című esszéjében. – Azonban már kezdem megérteni az ellenkező alapigazságot is, és úgy rémlik nekem, hogy lehet az evést úgy is felfogni, mint öncélt. Enni érzéssel, érzékileg, fantáziával, szenvedélyes szerelemmel. Nagy kiábrándulások előtt és azok után én is kerültem már ilyen állapotba.” Élete vége felé, teljesen elszegényedve a Rudas fürdőben bérelt magának egy szerény helyiséget, ahol kevesebb szépasszony, ám annál több hitelező látogatta.
Fiának, Hunyady Sándornak volt a dolga, hogy az utóbbiakat elküldje, az előbbieket pedig az apró szobában található vaságyhoz vezesse, ahol édesapja még betegen is udvarolt nekik. Ott és akkor már nem főzhetett hölgyvendégeinek, de néhány darab vendéglőből hozatott káposztás-tepertős pogácsával minden bizonnyal megkínálta őket. Halála után Krúdy Gyula regényben állított emléket mesteréből lett barátjának, akiről tudta: az ízek irodalmának nálánál is avatottabb képviselője volt.
(A szöveg az Így ettek ők Bródy Sándorról szóló fejezete alapján készült)
Címkép: PIM